Szőkéné Bognár Erzsébet világbajnok: A kapusok reszkettek Török Bódog teniszlabdájától

Szőkéné Bognár Erzsébet (Fotó: jochapress.hu)

Nyakunkon a következő, hazai rendezésű világverseny: december 7-én kezdetét veszi a női kézilabdázók Európa-bajnoksága, amely magyar-horvát közös rendezésben kerül lebonyolításra. A jochapress.hu szeret emlékezni és emlékeztetni a sportág korábbi nagy sikereire. Ezért keres fel minél többeket a sportág eddigi egyetlen világbajnoki címét 1965-ben kiharcolt magyar női válogatott még élő tagjai közül. Szőkéné Bognár Erzsébet (72) megszólaltatásához némi szerencsére is szükség volt.

„Engem valóban nem könnyű utolérni” – erősítette meg a Ferencváros és a válogatott egykori kiválósága. „Olykor még vasárnap is dolgoznom kell, hétfőtől szombat estig pedig olyannyira elfoglalt vagyok, hogy gyakran haza sem jövök, hanem Soroksáron alszom, ahol egy kisvendéglőt működtetünk a férjemmel és egy takarítóval. Szakácsunk csak olykor van, mert nem könnyű jó szakembert találni. Amikor nincs, akkor én főzök.”

– Hogy még hetven fölött is ilyen jól bírja az iramot, abban bizonyára benne van a sportpályafutása során megszerzett erőnléte is.

„Hát, ami azt illeti, elég sokáig pályán voltam és sok éven keresztül keményen edzettem és meccseltem is. Egyébként én is véletlenül lettem kézilabdázó. Atléta palántaként róttam a négyszázas köröket, amíg el nem csábított a nővérem, aki szintén kézizett az ESMTK-ban. Tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem, és még az évben – 1958-ban – behívtak az ifjúsági válogatott keretébe. 1959-ben már az FTC-ben folytattam, ahol egy fél szezont az utolsó nagypályás idényben még végigjátszottam. 1960-ban is volt fontos eseménye az életemnek. Ekkor játszottunk ugyanis Almádiban osztályozót az NB I-be jutásért és a Postás valamint a VM Közért ellenében a Ferencváros jutott fel az élvonalba.”

– Akkoriban nem volt profizmus. Például Önnek mi mindent kellett egy nap alatt végigvinnie?

„Már fiatalon is munkával telt az életem. Eredetileg a cukrász szakmát tanultam ki, s ehhez minden reggel 4:30-ra kellett mennem dolgozni. Egyedül a szerdai napon kaptam kedvezményt, ekkor 10 órakor elmehettem, s boldogan vittem a lányoknak a sütemények végeit. A többi napokon délelőtt munka, délután edzés a Fradiban, hétvégén jöttek a mérkőzések.

– A válogatott keretben már 1962-ben ott volt. Miként emlékszik ezekre a felkészülési évekre, amelyek végén ott van a megszolgált világbajnoki győzelem?

„A csapatéban és az én egyéni sikeremben egyaránt oroszlánrésze van Török Bódognak, Bogyi bácsinak! Neki köszönhetem, hogy számos, nálam idősebb, de kitűnő játékos mellett én is válogatott lehettem. Tisztelem és becsülöm őt azért, amit a válogatottért egyedülálló módon megtett. Rendet, fegyelmet tartott, tisztességre nevelt minket és ő is mindeninek megadta a tiszteletet. Talán csak a kapusok nem lelkesedtek érte igazán, mert a teniszlabdájával ugyancsak megsorozta őket.”

– Az akkori NSZK-ban lebonyolított Vb-re hogy gondol vissza?

„Rendkívül jó játékosaink voltak, akik mellett nem sokszor kerültem pályára. Ott volt például Markovits (Balogh) Márta, aki kiváló irányítóként kiszorult a jobbszélre. Legtöbbször csak közelről nézhettem a meccseket, amelyek így is felejthetetlen élménnyel gazdagítottak. Az egész pályafutásommal elégedett vagyok, benne a világbajnoksággal természetesen. A fiatalkori évek, az élmények meghatározták asz egész életemet.”

– Száztizenhárom alkalommal szerepelt a legjobbak között, a Ferencvárosban pedig 1973-ig állta az utódok rohamait. S akkor sem azért lépett vissza, mert már nem fért volna be Elek Gyula csapatába.

„Már nagyon szerettem volna családot, s ez a vágyam végül teljesült is. Előbb a lányom (1975), majd a fiam (1979) született meg, én pedig a közbenső években előbb Soroksáron, majd Dányban játszogattam még, levezető jelleggel. 1981-ben visszavonultam, hogy azonnal folytassam a Nosztalgia válogatottban, ahol már csak heti egy edzéssel készültünk. Rendkívül jó társaság jött ott össze, többekkel együtt játszottunk vagy a válogatottban, vagy a Ferencvárosban. Azután néhány évvel később ez is lecsengett, maradtak a dolgos hétköznapok.”

– Ön pedig mindmáig megmaradt a vendéglátóiparban.

„Igen, így van. még játékosként elkezdtem a Fradi büfében a munkát, majd amikor ezt bezárták, maradtam a IX. kerületben. Később a PECSÁban is vezettünk egy büfét, majd édesanyámat nyolc évig ápoltam, de a munka maradt. Végül Soroksáron kötöttünk ki, a VOSE-pálya sarkán, ahol rojtosra dolgozhatom magamat. A konyhában is megfelelek, a kuncsaftok jelentős része leginkább a pacalért lelkesedik.”

– A két gyermekének hogy alakult az élete?

„A lányom időben férjhez ment, neki van négy lánya. Zuglóban élnek, s ha vasárnap egy kis időnk van, azonnal megyünk a férjemmel hozzájuk. A fiam 35 éves és még nincs családja. Korábban tehetséges labdarúgónak indult az Erzsébeti SMK-ban, de nem igazán futotta ki magát. Jelenleg éppen Ausztriában dolgozik és ott is „fűzik” őt, hogy szálljon be a helyi csapatba, de már nem vállalja.”

– A rendkívül feszített életében tud időt szakítani a sporteseményekre?

„Szívesen nézem az FTC, a Győr női- és a Veszprém férfi csapatát. Szívesebben áldoznék több időt is az ő meccseikre, de amíg nem tudjuk eladni a vendéglőt, addig ez így marad. Azért a magyar-horvát női kézilabda Eb tudna érdekelni, még ki is mennék egy-két meccsre. Úgy gondolom – nem a pénz miatt -, hogy a sportág egyetlen világbajnok csapatának még élő tagjai több odafigyelést érdemelnének meg a szövetségtől…”