Szöul bajnoka, Bujdosó Imre: A hazatérés nem elsősorban pénzkérdés!

Speciális helyzetben van a Szöulban győztes magyar kardvívó válogatott egyik tagja, Bujdosó Imre_szarvas_JPBujdosó Imre. A mindenki által csak „Bujdiként” szólított egykori kardforgató ugyanis 1994 óta külföldön él, méghozzá huszadik éve ugyanazon a helyen, Németországban. Számára természetes módon évente többször is itthon van, így a budapesti vívó világbajnokságon is rendszeresen feltűnt a nézők között. Szöul bajnokát formabontó módon először a mostani élményeimről, benyomásairól kérdeztem.

„Természetesen én másféle szemüvegen át nézhetem a dolgokat, hiszen senki nem tud raportra hívni egy esetlegesen nem tetsző mondatomért. Én kimondhatom, amire gondolok. Nálam a rendezés a közvélekedéssel egyezően megérdemli a tízes osztályzatot, a magyarok szereplésére én viszont csak ötös alát adok a tízes skálán.”

– Beszéljünk talán az Önhöz legközelebb álló fegyvernemről, a kardozókról.

„Már az összeállítás is eléggé vitathatóan alakult. A nyilatkozatokból kiderült, hogy Gál Csaba hónapok óta derékbántalmakkal küzdött, amit ráadásul labdarúgás közben szedett össze. Iliász Nikolász pedig az egyéni versenyt követően a szálloda helyett az éjszakát választotta.

Ezekkel a problémás emberekkel szemben tétlenségre kárhoztatták az egyéni versenyben a legjobb nyolcig jutott Szatmári Andrást. Tetszik, nem tetszik, számomra egyértelmű csalódás a csapat hetedik helye. Különösen a sorsolás ismeretében, hiszen például nem  kellett vívniuk az olaszokkal, a románoké viszont egy „nevesincs” együttes volt. Ez így, egy csomagban felér egy jókora öngóllal…”

– Bezzeg negyedszázaddal előbb ez egészen másként ment. Csapattársa, Szabó Bence azt nyilatkozta, hogy az ötféle egyéniség arra az időre mindent félretett és igazi profikként viselkedtek.

„Ez így igaz. Ami engem illet, elég viharos körülmények után kerültem ki Koreába azok után, hogy az 1987/88-as vívószezonban én nyertem a Világ Kupa összetett pontversenyét. Történt viszont még hónapokkal az elutazás előtt, hogy a pártközpontban eldöntötték: edzőm, Batizi Sándor nem utazhat a játékokra. Erre ő külföldre távozott. Nem kell bizonygatnom, az olimpia előtti, kényszerű edzőcserék ugyancsak megzavartak, hiszen néhány hónap leforgása alatt előbb Kovács Tamás, majd idősebb Somodi Lajos foglalkozott velem. Reálisan minimum a legjobb nyolc közé kellett volna kerülnöm, de megálltam a tizenhatban.”

– Szerencsére az egyéni és a csapatverseny között csaknem egy hét állt rendelkezésre, hogy kipihenje magát.

„Ez is kellett a sikerhez, de ez nem lett volna elég. Már a csoportbeosztásunk is rendkívül nehéz volt. Akkor ugyanis a franciák mellett a bolgárok is igen komoly színvonalat képviseltek. Az egyéniben elért szerényebb eredményeinket követően mindannyian rendkívüli koncentrációval vívtunk. Talán furcsán hangzik, de jól sült el, hogy Nébald György sérülése miatt cserére kényszerültünk. Csongrádi László pástra lépése mentálisan felrázta a csapatot, ő pedig keményen küzdve, 4-8-ról 5-8-ra javította az állást. Mivel a találatarányunk sokkal jobb volt, mint a szovjeteké, így már „csak” meg kellett nyerni a hátralévő három asszót. Sikerült.”

– Ott volt az 1992-ben, Barcelonában ezüstérmes magyar válogatottban is, majd 1993-ban visszavonult. Azután hipp-hopp, szinte pillanatok múlva már Németországban dolgozott.

„A lehetőség teljesen véletlenül adódott. Bonnban, az aktuális Világ Kupa fordulón megkérdezték, nem lenne-e kedvem a Német Olimpiai Központban dolgozni? Ott már előzőleg is magyarokat szerződtettek; előbb Somos Bélát, majd Körmöczi Csabát. Hamar megállapodtunk, én pedig immár a huszadik esztendeje ugyanazon az egy helyen, Koblenzben oktatok, ahol elkezdtem.”

-A kérdés már talán kicsit „elkoptatott”, mégis fel kell tenni: a lassan két évtized során soha nem volt itthonról komolyabb hívása?

„Volt, nem is egyszer, legutóbb 2006-ban, de valahol mindig elakadt a megoldás. És szeretném hangsúlyozni, egy ilyen hazatérés nem csak, és nem is elsősorban pénzkérdés. Amíg kinn van valaki, nem konkurens a hazaiaknak, kedveskedünk egymással, én vagyok a legjobb ember. Ám amint szóba kerül, hogy hazajönnél, mindjárt megkezdődik a duruzsolás. Pedig 2006-ban még a lányom is magyar színekben versenyezve lett második a kadet világbajnokságon. Ő egyébként azóta már volt junior Vb-n második és harmadik, junior Eb-n második, felnőtt Vb-n és Eb-n is nyolcadik, itt azonban már a legjobb 32-be menet útját állta egy hatalmasra nőtt kínai lány. Alexandra egyébként még mindig csak 23 éves, ügyes, dinamikus, gyors vívó és én vagyok az edzője. Rióban dobogós helyezést várok tőle.”

– A legújabb, szokás szerint négy évre szóló szerződése 2017-ig szól.

Esetleg ennél messzebbre is tervez?

„Igen a válaszom. Ha egy mód lesz rá, nyugdíjba megyek és hazatérek a taksonyi otthonomba, ahol a kertünk végén lógathatom a kis Dunába a horgászbotjaimat. Dunaharaszti, Szigethalom és Szigetszentmiklós elég nagy létszámú települések ahhoz, hogy egy kis vívóklubot igényesen tudjak működtetni. És gyakrabban ellátogathatok szülővárosomba, Berettyóújfaluba is, ahol megtiszteltek azzal, hogy díszpolgárrá választottak.”

This entry was posted in Egyéb and tagged , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.