Taróczy Balázs hatvanévesen is nyerésre játszik!
Hatvanévesen is győzni jár Taróczy Balázs az osztrák csapatbajnokságba, hiszen ezt szokta meg. Nemcsak itt, hanem profi klasszisként is: egyesben 13 tornát nyert, 12. helyen állt a világranglistán, legyőzte többek között John McEnroe-t, Ivan Lendlt, Ilie Nastasét, Manuel Orantest; párosban háromszoros világbajnok, wimbledoni és Roland Garros-győztes a svájci Heinz Günthardttal. Júniustól pedig Budapest díszpolgára – kezdi írását az mno.hu-n Deák Zsigmond.
Teniszezik még az osztrák csapatbajnokságban, vagy ilyen korosztály már nincs is?
– Hogyne lenne, jövő héten kezdődnek a meccsek, s most lépek egy kategóriával feljebb, a hatvanasok közé, ott én leszek a korosztály Benjáminja. Meglátjuk a meccsek után, hogy tényleg elverem-e az „öregeket”.
– Miért, eddig nem verte el őket vagy a hasonló korúakat?
– De. A 45 évesek között kezdtem, s ott egyszer kikaptam egy cseh fiútól, akivel még az ifjúságiak között játszottam, de aztán elment profi hokisnak, onnan tért vissza. Visszavágtam neki, s azóta nyerek. Sikerélmény nélkül nem is csinálnám!
– Hatvanévesen miképp tekint vissza életére, pályafutására, illetve fiatalon azt tervezte, amit megvalósított?
– Szép és szerencsés az életem, minden szeretetet, odafigyelést megkaptam a szüleimtől, majd a többi családtagomtól. A tenisz az egész életemet végigkísérte, s mind a mai napig szorosan kapcsolódik hozzá. Ifjúsági játékosként Wimbledonban azt kérdezgettem magamban a 45 év felettiek között szereplőket látva, hogy ennyi idősen mit akarnak a pályán? S tessék, én még most is próbálok teniszezni, sőt, néha úgy érzem, tudok is. A papám villamosmérnökként a hatvanadik születésnapján ment nyugdíjba, s aztán élete legboldogabb 15 évét töltötte négy nyelven beszélő idegenvezetőként. Szóval hatvan felett én sem szomorkodom és nézegetek visszafelé, várnak még rám feladatok és örömök, például 12, 10 és 8 esztendős kislányaim kapcsán.
Wimbledoni győztes társával, Heinz Günthardt-tal
– A karrierjét tekintve egyéniben 12. is volt a világranglistán, nyert 13 profi versenyt, párosban 26 trófeát számlál, háromszoros világbajnok, wimbledoni és párizsi Grand Slam-tornagyőztes a svájci Heinz Günthardttal. Melyikre a büszkébb?
– A páros sikerekre hasonlóképpen büszke vagyok, mint az egyéniekre. Maradjunk annyiban, senki sem tekint úgy rám, mint egy páros specialistára. Egyéniben tíz évig, 1974 és 1984 között folyamatosan az első ötvenben, 1978 és 1982 között az első húszban voltam a világranglistán, kétszer játszhattam a nyolc között Párizsban. Erényemnek számított a megbízhatóság, ritkán kaptam ki nálam gyengébb versenyzőtől, igaz, azt sajnálom, hogy az erősebbeket meg ritkán győztem le.
– Azért ez túlzás, hiszen például az 1976-os Roland Garroson Jan Kodest és Arthur Ashe-t is felülmúlta a negyeddöntőbe vezető úton. Mégis, mi számított a legnagyobb dobásának?
– Talán, amikor húszévesen Kitzbühelben megnyertem az osztrák bajnokságot, ahol az elődöntőben 1-2-ről vertem meg öt szettben az akkori világelső spanyol Orantest. Az 1978-as barcelonai torna fináléjában Nastasét sikerült legyőznöm, szintén 1-2-ről. Előfordult, hogy Hamburgban Lendlt vertem, de még csak a tizenhat között. Arra is büszke lehetek, hogy a Davis-kupa történetének ötödik-hatodik legeredményesebb játékosa vagyok 83 százalékos eredménymutatóval.
– Manapság a teniszt komoly anyagi háttér, szülői segítség nélkül lehetetlen elkezdeni. Az ön idejében hasonlóképpen volt?
– Annyiban igen, hogy a szülői, otthoni háttér nagyon fontos egy kisgyerek számára, akinek nem jön természetesen, hogy keretek között, fegyelmezetten kell dolgoznia. Viszont a mi időnkben egyformán csórók voltunk, ugyanazokkal a lehetőségekkel, de ezeket nem egyformán használtuk ki. Én például a Feneketlen-tónál laktam, ahol nyáron teniszeztünk, télen korcsolyáztunk. Az Uvaterv csapatába kerültem, s aztán már télen is tudtam teniszezni, de csak azért, mert a szüleimmel rendszeresen másfél órát buszoztunk Pesterzsébetre, ugyanis ott volt az egyetlen fedett pálya.
– Pályafutása eleje és közepe után érintsük a végét is. Miért és hogyan hagyta abba?
– Talán ma már megmosolyogtató, de úgy döntöttem, ha egyéniben kikerülök az első százból, akkor befejezem. Mindez harminckét évesen jött el, akkor született a kisfiam, s két év kellett, amíg rájöttem, fiatal vagyok még, csak párosban is folytathatom. Nagyon fafejűnek kellett lennem… Amikor már csupán párosoztam, párhuzamosan edzősködtem is Muster és Ivanisevic mellett, de amikor tényleg abbahagytam, rettenetesen untam, hogy csak trénerkedek. Lehet, hogy ma már nem unnám, viszont kevésbé tudnék együtt játszani edzésen a játékosokkal, amit nagyon fontosnak tartok.
– Ha a világ férfiteniszének mai folyamatait nézi, mit lát?
– Kevés olyan sportág akad, ahol a legjobbak ilyen hosszú ideig megmaradtak az élen, ezt a tízéves tendenciát csak most Melbourne-ben törte meg Wawrinka. Úgy látom, az immár négygyermekes családapa Federer már egyre kevésbé koncentrál a játékra, Nadal rosszabb, mint tavaly volt, Murray-ről nehezen tudom elképzelni, hogy nyerne még Grand Slam-tornát, Djokovic pedig megsérült, s ha ez egyszer elkezdődik, ki tudja, hol áll meg.
– Egymás mellé lehet tenni a különböző korszakok nagyjait? Elvégre a tenisz igazán mérhető sportág, a statisztikáknak se szeri, se száma.
– Az összehasonlításnak van egy fizikai és egy lelki része, utóbbiban például Nadal nagyon erős, de az általam testközelből ismertek közül McEnroe, Connors vagy Becker legalább annyira az volt. Federer kevésbé, ő azzal nőtt a többiek fölé, hogy egyszerűen jobban tud teniszezni. Egyébként pedig nem lehet reálisan összemérni a különböző korok legjobbjait, mert el kell különíteni egymástól az időszakokat. Két komoly vízválasztó volt a sportágban, az egyik az Open-éra, azaz a profizmus bevezetése 1968-ban, ami után a fiatalok már úgy nőttek bele a teniszbe, hogy ez egy hivatás. Addig, bár akadtak profi kezdeményezések, mégiscsak igazi amatőr sport volt, az edzők például nem utaztak a versenyzőkkel. A változás persze nem egyik napról a másikra következett be, de ez igaz a nyolcvanas évek eleji felszerelésforradalomra is, amikor a faütőt felváltotta a műanyagból készült. Kiderült, hogy nem a játékosok között van különbség, McEnroe és Borg 1979-es meccsén faütővel jóval lassabbnak tűnt a játék, mint mondjuk egy 1985-ös McEnroe–Lendl derbin. Utóbbi egyébként abszolút élvezhető mai szemmel is.
– Hazai utódjairól szólva adódik a kontraszt: önök 1976-ban és ’78-ban még európai zónadöntőt játszottak a Davis-kupában, Noszály Sándorék 1994-ben és ’96-ban megjárták a Világcsoportot, a mai magyar válogatott viszont épp ezen a héten Szegeden próbál meg kikapaszkodni a legalacsonyabb osztályból. Mi történt?
– Az a baj, hogy már csak egyetlen komoly profi teniszezőnk van, Fucsovics Marci, a többiek döbbenetesen messze állnak az élvonaltól. Az okok közül párat kiragadva nekünk még rendszeres válogatott edzéseket tartott Jákfalvi Béla, amióta nem ő a szövetségi kapitány, ezek elmaradtak. Most reményeim szerint a szövetség a javuló anyagi lehetőségek segítségével megvalósítja majd a központi felkészülést, de lehet, addigra Fucsovicsnak nem lesz kivel edzenie. Annak idején szakmai igazgatóként versenyeket rendeztem, hogy a mieink több lehetőséget kapjanak. Azt mondtam, ne azért neveljünk teniszezőket, hogy amerikai egyetemekre menjenek, hanem hogy Davis-kupa-játékosok legyenek. Nem hallgattak rám, így másfél év után abbahagytam. Én jól elvagyok a kommentátorsággal és a Tennis Classics szervezésével, de közben elfogynak a játékosaink.
– Apropó, Tennis Classics? Kik jönnek az idén?
– Még nem tudom, de kint voltam Monte Carlóban, és „bedobtam a horgot”, remélem, a Roland Garroson már kifogok pár menőt. Az időpont biztos: november 18.
– Az még messze van, a születésnapi ünneplések viszont, gondolom, most jönnek.
– Május 16-án a teniszszövetség közgyűlésén köszöntenek, június 19-én pedig délelőtt Budapest, délután a XII. kerület díszpolgára leszek. Hatalmas megtiszteltetés, s nagyon jólesik, mert minden ide köt, igazi fővárosimádó vagyok.
(Forrás: MNO.hu, fotók: JochaPress.hu)
