Udvarhelyi Gábor: Sem szekrényt, sem hazát nem szeretek cserélni!
A legfelső sportvezetés számos módon igyekszik elérni, hogy az elismerten legjobb magyar edzők ne menjenek külföldre, hanem inkább itthon, a magyar sport javára kamatoztassák képességeiket. A másik, hasonló cél az, hogy a következő időszakban a már évek óta külföldön dolgozó, kiváló szakemberek közül többeket hazacsalogassanak.
Ennek érdekében született az a határozat, amely első körben 154, már korábban és többszörösen bizonyított szakembernek biztosít olyan anyagi feltételeket a nyugodt munkavégzéshez, amely valóban segíti őket abban, hogy itthon legyenek kiemelten sikeresek a szakterületükön. Természetesen minden kiemeltent másként érintett a lehetőség. Közülük a mob.hu ez alkalommal a férfi párbajtőr válogatottak kapitányát, Udvarhelyi Gábort kérte beszélgetésre.
„Mivel ebbe a körbe az elmúlt négy év produktumai alapján lehetett bekerülni, ezért ebben a körben lenni igenis komoly rangot jelent” – hangsúlyozta a legjobb korban lévő mester, aki idén töltötte be hatvanadik életévét. „Sokan talán furcsállják vagy éppen meglepődnek, ha elolvassák, amit mondok. Én ugyanis napra emlékszem, hogy 1978. június 14-én vettem át a szakedzői diplomámat a TF-en és másnaptól mindmáig csak egy klubban, az MTK-ban dolgoztam-dolgozom. Egyetlen percig sem bántam meg az eddigi döntéseimet, mivel szép munkám van és egyébként sem szeretek sem szekrényt, sem hazát cserélni.”
– Pedig nyilván nem lett volna nehéz okot találnia a „térfélcserére”…
„Ami a mindenkori klubbéli fizetésemet illeti, azt gyakorlatilag ösztöndíjnak is csak jóindulattal lehet nevezni. Csak úgy maradhattam anyagilag egyensúlyban, hogy 1989. óta minden egyes évben voltak világversenyen érmes versenyzőim, akik után én is kaptam jutalmat. Ha csak néhány, lyukas év lett volna, bizony egészen másként alakul a családom anyagi helyzete.”
– Megérti azokat, akiknek tehetségük és szorgalmuk ellenére nem sikerült folyamatosan a jutalmakból és a különféle ösztöndíjakból legalább közepes anyagi szintre felkapaszkodniuk és elmentek? És mit szólna akkor, ha a „külföldiek” közül – a javuló feltételek hatására – néhányan hazajönnének, és itthon folytatnák edzői pályafutásukat?
„Legjobb tudomásom szerint minimum hetven, jól képzett vívómester dolgozik külföldön, akiknek szakmai felkészültségéhez nem férhet kétség. Közöttük van például az unokaöcsém, Udvarhelyi Kornél is, akinek bár már volt kadet világbajnok tanítványa is, mégis vennie kellett a vándorbotot, mert anyagilag tarthatatlan volt a helyzete. Ami pedig az esetleges hazatérőket illeti, én minden egyes mesternek örülök, egy feltétellel. Ne előzzön ki egyetlen, itthoni kollégát sem azzal, hogy például bármelyik fegyvernemben mindjárt a felnőtt válogatottnál alkalmazzák. Jöjjön és álljon be a sorba, hogy alulról felkapaszkodva bizonyítsa: igenis sokat ér a munkája.”
– Ön az egykor szebb napokat is megért Testnevelési Főiskolán szerezte a diplomáját. Akkoriban nem is volt más lehetőség, az utóbbi években viszont ugyancsak divatba jöttek a „gyorstalpaló” képzési formák. Mit szól ezekhez a lehetőségekhez, amelyek során néhány hónap alatt is lehet minősítéseket szerezni?
„Annak idején Bay Béla bácsinál kellett bizonyítanunk, három éves, nappali tagozatos képzés során. Sokad magammal elmondhatom, igenis komoly áldozatokat hoztam azért, hogy komoly szaktudásra tegyek szert. Az akkor diplomázóknak általában megvolt a megfelelő tudásuk, de pénztelenek voltak. Most éppen fordítva van: a villámkurzusok részvevőinek pénzük van, tudásuk viszont annál kevesebb. Az egyetlen, érdemi megoldás csak az lehet, ha visszaönállósítják a TF-et és mielőbb helyreállítják a nappali tagozatos képzéseket és azok szakmai rangját.”
– Ami Udvarhelyi Gábort illeti, stabil szakmai háttérrel és további érmeket ígérő versenyzőkkel rendelkezik. Mi a véleménye a vívósport általános helyzetéről, milyen jövő elé néz a sportág?
„Bár válogatottunk világbajnok lett, mégsem lehetek maradéktalanul optimista. Igaz ugyan, hogy a párbajtőr válogatott Athén óta minden világversenyre kiküzdötte magát, de a sérüléséből felépülő Boczkó Gábor már 36 éves, a nyugodtan bárki elé példaképként állítható Imre Géza pedig a negyvenhez közelít. Rédl András is harminc, egyedül Szényi Péter nevezhető kimondottan fiatalnak a maga 24 esztendejével. És a jövő nem fényes, nincs különösebb tolakodás azért, hogy valaki bárkit is kiszorítson a legszűkebb keretből. Mindössze két fiatalt említhetek – Berta Dánielt és Bányai Zsombort -, akikben benne van a lehetőség az előrelépésre. Kérdés, beérnek-e a következő olimpiáig? Mi minden esetre igyekszünk mindent elkövetni, ezért a keretedzéseken kívül visszatérően tartunk péntektől keddig közös gyakorlásokat. A hosszú távú megoldást mindenképpen az „Olimpici” nevet viselő gyerekprogramból kikerülő tehetségek jelenthetik, ezért ennek a mozgalomnak okvetlenül meg kell maradnia.”
(Forrás: mob.hu / Jocha Károly)
