Varga József: a vonatjegy megszerzése volt a legnehezebb!

Varga József negyedszázadon át vezette a Magyar Kézilabda Szövetséget (Fotók: JochaPress.hu)

Régi sportvezetőhöz vitt az utam, akire már csak a minimum középkorúak emlékeznek dr. Varga Józsefre. Ő ugyanis 1964 és 1989 között volt elnöke a Magyar Kézilabda Szövetségnek. Jómagam 1982-ben az ő csapatvezetésével jártam négyéves, MTI sportrovatbeli munkásságom egyetlen „nyugati” útján, az 1982-es, NSZK-beli férfi kézilabda világbajnokságon.

Az Éliás Gábor jóvoltából „beszerzett” telefonszámon már egy korábbi alkalommal is sikerült beszélnünk Varga Józseffel, még 2016 tavaszán. Akkor közölte, hogy májustól októberig Kiskunlacházán, a Duna partján lévő víkendházában töltik feleségével az időt. Most, második nekifutásra sikerült összehozni a találkozót az exelnök III. kerületi otthonában. A figyelmes házigazda az ablakból figyelt és azzal fogadott, hogy „futás vissza, mert rossz helyen parkoltál”. Így megmenekültem egy néhányezer forintos bírságtól – ez a figyelmesség alapvetően meghatározta a beszélgetés hangvételét.

„Tudod, szerencsére jó anyagból vagyunk, a feleségemmel a nyolcvanas éveink derekán járunk, de semmi szervi bajunk nincsen. Legfeljebb azt észrevételezzük, hogy elment az idő” – vágott bele a beszélgetésbe az egykori elnök, akit mindenki csak a „Kisvarga” néven emlegetett és emleget mindmáig, amit ő egyáltalán nem vesz rossz néven. „Tegnapelőtt, 1932-ben születtem, mégpedig a Léva közelében lévő, 1600 lakosú Vámosladányon, ahol édesapám amolyan mindenes kereskedő volt. Elég jól álltunk anyagilag, így apám megengedhette magának azt a luxust is, hogy a Perec nevű kis folyócska árterében kialakítson egy focipályát és csapatot is verbuváljon rá. Ő volt egy személyben játékos, edző, menedzser, raktáros, és még aminek lennie kellett. Ami engem illet, én soha nem voltam annyira oda a fociért, de azért ezt is gyakoroltam. A négy elemit követően Érsekújvárra kerültem gimnáziumba, ahol az ismert testnevelő, Patay Zsigmond szerettette meg velünk a sportot.”

 – 1945-ben azután nagyot változott a helyzet.

„A néhány évig volt nagy Magyarországot „visszavágták”, így mi Csehszlovákiában ragadtunk. 1947-ben egy ismerősünk engedélyt kapott a legális kivándorlásra, az ő vagonjában minket is „becsomagoltak” és így szerencsésen átszöktünk Magyarországra. Tréfásan szólva mi is migránsokként érkeztünk… Szerencsésnek tartom magamat azért, hogy itt, Budapesten bekerülhettem a Lónyay utcai Református Gimnáziumba, ahol komoly sportélet zajlott. A torna és a röplabda volt a legnépszerűbb – többek között a sportág egyik későbbi nagysága, a „Tita”, Antalpéter Tibor is oda járt. Szerencsémre Dombi István tanár úr jóvoltából a kézilabda is komoly támogatást nyert, én a magasságom miatt csak irányítóként és szélsőként jöhettem szóba. Az iskolai játék mellett az Albertfalvai SK ifi, majd felnőtt labdarúgó csapatában is játszogattam.”

– 1952-ben sikeresen leérettségizett.

„Sokan bizonyára nem hiszik el, hogy akkor ilyesmi is megtörtént, pedig én ezt állítom: kis túlzással, lasszóval fogták az embereket, hogy menjenek a jogi egyetemre. Így kerültem én is oda és ott, házon belül elsősorban az államigazgatási tanszéken hallhatók érdekeltek, mert közgazdasági vonalra szerettem volna eljutni. 1956-ban kerültem a Belügyminisztériumba, a pártba viszont csak 1957-ben léptem be, mert ez ott alapfeltétel volt. Végeztem a dolgomat, de közben a kézilabdás barátságaimat, ismeretségeimet folyamatosan ápolgattam. Madarász Pista (későbbi MKSZ titkár, majd főtitkár, 2010-ben meghalt), Kovács Csaba és Forgony Alfréd mellé csatlakoztam. Ők a XI. kerületi szövetséget alapították meg 1958-ban, nekik segítettem tabellák készítésénél, miközben a játékvezetői tanfolyamot is elvégeztem.”

 – Ez volt az első lépés a felfelé vezető úton,

„Igen, idővel előbb a budapesti, majd az országos játékvezetői bizottságba is bekerültem, jómagam is rendszeresen bíráskodtam. Merem állítani, azokban az években egy szorgalmas társadalmi munkás voltam. Ha jól emlékszem, 1963-ban történt, hogy az OTSH ajánlására bekerültem a szövetség elnökségébe.”

 – Ahol hamarosan érdekes fordulatok főszereplője lett.

„Nagy csaták zajlottak ezekben az években arról, hogy mi legyen az egész világon visszaszorulóban lévő nagypályás kézilabdázás sorsa? Ebben a témában többedmagammal, teljes mellszélességgel a kispályás vonal erősítése mellé álltam és ehhez az OTSH-ból Páder János, akkori szakmai elnökhelyettes támogatását is megkaptuk. 1964-ben azután az aktuális elnök, Somogyi Béla lemondott, választásra került sor. A két alelnök, az idősebb Fantó Jenő és jómagam, az akkor 32 éves Varga József között kellett dönteniük. Sokat jelentett megválasztásomnál a neves játékvezető, Keszthelyi László felszólalása, aki egyértelműen a fiatalabb jelölt mellett kampányolt. Így lettem elnök 1964-ben, s ezt a tisztséget egészen lemondásomig, 1989-ig igyekeztem legjobb tudásom szerint betölteni.”

Török Bódog nem használhatta volna mágnestábláját Dortmundban, ha az exelnök nem udvarolja ki a vonatjegyeket

 – Melyek voltak a legnehezebb témák, amelyekkel foglalkoznia kellett az első időkben?

„Ebben a bizonyos kispálya-nagypálya ügyben majdnem mindenkivel szembekerültem. Örömömre az élet engem és általában a kispályás vonalat igazolta. Általános elvként szorgalmaztam a pályák építését, elsősorban persze a szabadtérieket, mert azok sokszorosan olcsóbbak voltak. Jókora nehézséget jelentett a Testnevelés Főiskola tanárainak hozzáállása, ugyanis minden témában az ő akaratukat szerették volna keresztülvinni. Én azonban az élet-halál uraként számon tartott pártembernél, Kutas Istvánnál és a szakember Páder Jánosnál mindent el tudtam intézni.”

 – Azért volt olyan eset, amikor Ön is szembe került a „mindenható” Kutas elvtárssal…

„Nem is kis dologról volt szó ráadásul, ugyanis a zseniális Török Bódog vezette női kézilabda válogatott hiába szerezte meg döntetlen eredményt követően, sorsolással a világbajnoki részvételi jogot az NDK-val szemben, először hallani sem akartak az NSZK-ba történő kiutazásukról. Előbb nagy nehezen azt tudtam „kiudvarolni”, hogy egyáltalán vonatra szállhassanak, majd a kinti napok teljes bizonytalansága után végül az utolsó este a játékengedélyt is utánuk küldték.”

 – A többit már tudjuk, a válogatott világbajnok lett.

Hanus Ágnes disszidált, oda lett az ünnepi hangulat

„Mégsem volt teljes az öröm, hiszen Hanus Ágnes „olajra lépett”, akkori szóhasználattal disszidált. Így a hazaérkezést követően nagyon szerény volt az ünneplés, pedig azok a lányok-asszonyok tényleg megérdemelték volna a hangos elismerést.”

 – Később több, félsikeres világversenyt is megéltek a magyar válogatottak, mígnem 1986-ban a férfiak világbajnoki döntőt játszhattak a jugoszlávokkal. Ön mi mindenre emlékezik szívesen elnöksége 25 éve történései közül?

„Ki merem jelenteni, hogy mindenkivel szót tudtam érteni, igazán nagy ütközéseim még véletlenül sem voltak. Annak különösen örülök, hogy a vidékiekkel is jó volt a kapcsolatom, elvégre onnan jöttek a tehetségek a felszínre. A Baranya megyei szövetséget és akkori elnöküket, Buzánszki Bélát külön is megemlíteném.”

– Egykori vezető társai közül kiket illetne extra elismeréssel?

Faludi Mihály (Fotó: Hegedüs Gábor)

„A már régen eltávozott elnökhelyettesemet, Deme Mihályt, akivel eléggé egy húron pendültünk minden érdemi kérdésben. Edzők és játékvezetők vegyes felsorolásban: dr. Fülöp György, Szolnoki Béla, Márki László, Keszthelyi László, Török Bódog, Albrecht Miklós, Faludi Mihály, Elek Gyula, Kovács László, Mocsai Lajos, Csík János – tényleg valamennyivel megtaláltam a közös nevezőt.” Talán csak a néhai főtitkárral, Szemes Lászlóval különböztünk olykor bizonyos dolgok megítélését illetően. Viszont egy később titkárral, a már szintén nyolcvan fölötti Horváth Lászlóval a mai napig is tartjuk egymással a kapcsolatot.”

 – Feltehetően a játékosok között is voltak, akik közelebb álltak Önhöz?

Elekné Rothermel Anna akkoriban a világ egyik legjobb kapusa volt

„Azt hangsúlyozva, hogy mindenkivel igyekeztem emberi kapcsolatot tartani, sorolnám a kedvenceimet: Marosi István,  Iváncsik Mihály, Kovács Mihály, Fodor János, Marosi László, illetve Rothermel Anna, Romhányiné Tóth Mária, Schmidt Jenőné, Guricsné Pásztor Erzsébet, Csenki Györgyné, a Tóth-Harsányi lányok – hogy csak néhányat említsek.”

 – 1989-ben a BM-ből is nyugdíjba vonult, a szövetség elnöki posztjáról is lemondott – milyen azóta a sportággal a kapcsolata?

„Olyan, ahogyan az lenni szokott. Az első években még hívogattak, azután szép lassan lekerültem a PR-listáról. Nincs ezzel semmi bajom, az életünk így sem unalmas. Van két lányom, három unokám és most várjuk a nyolcadik dédunokát. Egyelőre mindketten egészségesek vagyunk, én vagyok az általános ügyintéző. Számos napi és hetilapot olvasunk, a tévét viszont este hatig még véletlenül sem nyitnánk ki. Optimistán nézek a jövőbe, a lacházi házikónk előtti stég bérleti díját 2016-ban fizettem be újabb tíz esztendőre.”          

(jochapress.hu / Jocha Károly)