Vass Károly 75 éves!

Rohan az idő…ez a régi sláger jutott eszembe, amikor elméláztam az idő múlásán. Konkrét okom is volt erre. Mintha tegnapelőtt történt volna, ahogy lelki szemeim előtt felvillantak az egykor félelmetes játékerőt képviselő Elektromos SE mérkőzései. A játékosok között kihagyhatatlanul ott „kevergetett” a testsúlya miatt is különös népszerűségnek örvendő Vass Károly is. Visszaváltva a jelenbe, Karcsi már a 75. születésnapját ünnepelheti e hónap 14-én. A kerek évforduló okán beszélgettünk.

Vass Károly ma 75 éves! Gratulálunk!

– Ha visszagondolok a kezdetekre, minden világos és egyértelmű: az én sportágam a kézilabdázás volt. A XV. kerületben, Rákospalotán laktunk, a Bocskai utcai általánosba jártam, ahol idősebb Szlatényi Béla személyében kitűnő testnevelő tanárunk volt. Sokoldalú alapképzést kaptunk, úszásoktatásban részesültünk, de még a torna alapelemeit is megtanulhattuk. A svédszekrényt például kivűlről-belűlről egyaránt jól ismertük.

– S ezek után jött a kézilabda…

– Nyolcadikos voltam, amikor a XV. kerületi Vasas leigazolt. Középiskolába a Landler Jenő Közlekedésgépészeti Technikumba jártam, ahol ugyancsak kiváló testnevelőink voltak. Sete Vilmos neve ma is jól cseng az idősebbek fülében, de Szőllősi Antalról is csak jót mondhatok. Ebbe az iskolába járt számos, élvonalbeli kézilabdás is. Például Rajz Ferenc a későbbi Vasasból vagy a sokszoros válogatott kapus, a fénykorát az Elektromosban megélt Bakos István is.

– Mikor jött a minőségi ugrás a pályafutásában?

– Biztos lesznek, akik tamáskodnak, pedig így történt: az egyik meccsünkön a saját szaggatott vonalamról dobtam gólt és ez volt a végső lökés. Napra pontosan emlékszem erre a számomra igen fontos dátumra: 1962. december 4-én mentem először edzésre az Elektromosba, ahol hamarosan leigazoltak. Végül 25 évig játszottam bordó-sárga mezben. Az idősebb Kozlovszki, István döntött mellettem, aki tizenegy évig volt megszakítás nélkül a „Tromos” vezetőedzője. Azt hiszem, a magyar kézilabdázásban ez nem mindennapi teljesítménynek számít.

Csapatkép a hőskorból. Jobboldalon áll Vass Károly és öccse, Sándor

– Mint ahogy az is, hogy valaki még 43 évesen is pályán legyen, mint ön annak idején. De maradjunk még időben kicsit hátrébb.

– Akkor egy meglehetősen idős csapatba kerültem bele. Bebesi Pál, Hurth Gyula, Németh Gyula és a többiek alkották a gerincet. Kozlovszki edzői nagyságát igazolja, ahogyan az évek során szép folyamatosan megfiatalította az együttest. 1964-ben már nálunk játszott Ágoston György, Zalai Tamás, Harka László és az öcsém, Vass Sándor is. Ritka szerencsés lett az állományunk, hiszen Kozlovszki Attila jobbkezes, Zalai Tamás pedig balkezes volt. Így nyílt lehetőségünk a „kétbeállós” játékra, amellyel sok gondot okoztunk az ellenfeleinknek. Pedig akkoriban igen jó, kiegyensúlyozott volt az NB I mezőnye, legalább 6-7 együttes képes volt bármikor nyerni a másik ellen.

– A Tromosban mutatott játékára a válogatottban is felfigyeltek.

– Viszonylag idős voltam, huszonhat éves, amikor Albrecht Miklós első alkalommal beválogatott. Ez 1970-ben történt és a csehszlovákok elleni, vesztes meccsen debütálhattam. Némi vigaszt jelentett számomra, hogy egy gólt is sikerült dobnom.

– Elég hosszú ideig tartotta helyét a nemzeti együttesben, hiszen még az 1982-es, NSZK-beli világbajnokságra is kivitte az akkori kapitány, Faludi Mihály.

– Az első időkben még inkább az irányító poszton szerepeltem, a 121 válogatottságomból legalább ötven alkalommal irányítóként játszottam, csak később lettem stabil beálló. Az külön örömömre szolgált, hogy legalább nyolc évig Sanyi öcsémmel együtt játszhattam a legjobbak között is.

– Az 1972-es müncheni olimpiára nagy reményekkel utazott el a magyar válogatott, amely végül csak a nyolcadik helyen végzett.

– Ezzel a szerény eredménnyel kapcsolatosan mindmáig hiányérzetem van. Elvégre olyan kiválóságok játszottak abban a csapatban, mint Adorján János, Csík János, Kaló Sándor, Harka László, Simó Lajos és a többiek. A gyengécske végeredménynek két oka is lehetett. A palesztinok gyilkos akciója mindenkit megdöbbentett és meg is zavart. Másrészt a jugoszlávok ellen teljes rövidzárlat ért többeket is. Azért is sajnálatos a „leszereplésünk”, mert előzőleg minden, szóbajöhető ellenfelet legyőztünk.

– Ritka hosszúra nyúlt pályafutása végén majdnem negatív csúcsot ért el.

– Hát igen. A nyolcvanas évek végére nagyon „vékony” lett az Elektromos játékosállománya. Olyannyira, hogy bár már edző is voltam, még 43 évesen is be kellett szállnom, hogy elkerüljük a szégyennel felérő kiesést, ami végül sikerült is. Pedig közben már három évet Kuvaitban töltöttem, ahol nyilvánvalóan nem voltam edzésben. De ha már Kuvait szóbajött, azt mindenképpen elmondanám, hogy ott nagyon jó volt az alaphangulat, komoly edzői gárda dolgozott kinn egyidejűleg. Az atléta Kulcsár Gergely, Göröcs János, az ugyancsak válogatott labdarúgó, Kárpáti Béla és még sokan mások igazi, összetartó együttest alkottak.

– Miután bennmaradt a Tromos, 1989-ben megválasztották a klub elnökének.

– Komoly sportélet volt nálunk annak idején, nyolc szakosztállyal működtünk. Amikor 2002-ben elköszöntem onnan, addigra gyakorlatilag már semmi nem maradt.

– Immár éli a nyugdíjas éveket. Mi minden fér ebbe bele?

– Délelőttönként gyakran „uszikálok” egy keveset a Tromos uszodában, ott is ebédelek, s ha nincs más intéznivalóm, ebéd után szívesen kártyázok a régi cimborákkal. Természetesen a sport iránti érdeklődésem megmaradt. Miután már régen nem tudok aktívan teniszezni, így a legjobbak csatáit követem a televízión keresztül.

– Feltehetően a kézilabda is ott van a kedvencek között?

– Nálam ez több mint természetes! Örültem, hogy a Győr ismételten megnyerte a BL-sorozatot, ami sajnos a Veszprémnek nem sikerült. Ám aki tárgyilagos, az elismeri, hogy a Vardar egyértelműen jobb volt. Azt a feltétlen küzdőképességet, amit ők felvonultattak, mindenki elé példaként kellene állítani.

– A sporton kívül mi minden érdekli?

– Csak egy témát emelnék ki. Nagyon nagy kedvencem a motorsport. A pluszt az jelenti, hogy én a magyar motorgyártás hőskorában ott voltam a Danuvia motorok gyártásának a közelében. És nagy tisztelője vagyok a ma már 86 éves Szabó II. Lászlónak, aki annak idején hihetetlenül rossz körülmények között vett részt a világbajnoki pontverseny 125 köbcentis kategóriájának futamain és a gyárilag agyontámogatott menők között ötödik tudott lenni összesítésben. Még az utolsó, vízhűtéses MZ márkájú motorkerékpárját is ismerem…

(jochapress / Jocha Károly)