Világszintű európai válaszcsapás, a címvédő nélkül (Labdarúgó Vb-sorozat, 2. rész)

foci Vb ITA, 1934Amennyire dél-amerikai fölény jellemezte az első labdarúgó-világbajnokságot Uruguayban, olyannyira európai dominancia a másodikat Olaszországban. A címvédő „uruk” el sem jöttek, az argentinok és a brazilok tartalékosan álltak fel, a nyolc közé már csak az öreg kontinens csapatai kerültek, például az első vb-jén részt vevő magyar válogatott. Amely itt kikapott az osztrák Wundermannschafttól, a végső győzelmet viszont a házigazda olaszok szerezték meg miniszterelnökük, Benito Mussolini örömére – kezdi a Vb-sorozat II. fejezetét az MNO.hu/sport hasábjain Deák Zsigmond.

Szerény mezőnnyel és rendezési gyermekbetegségekkel, de mégis egyértelmű sikert aratott a labdarúgó-világbajnokság intézménye, hiszen az 1930-as uruguayi premier után az 1934-es olaszországi folytatásra már négy földrészről 32 ország nevezett, így első ízben selejtezőket kellett beiktatni. Méghozzá egyrészt unikumként (sosem történt hasonló) a házigazda részvételével, másrészt a címvédő „uruk” nélkül, akik az európai elit négy évvel korábbi távolmaradására válaszként hasonló döntést hoztak. Azóta más példákból is tudjuk, hogy a bojkottnak semmi értelme és hozadéka, főképp a sportolók isszák meg a levét, ám a nagypolitika ezt az alaptételt rendre figyelmen kívül hagyja.

Brazília és az előző döntős Argentína nem hagyta ki a seregszemlét, de – legjobbjait féltve a honosítástól – tartalékos csapattal kelt át az Atlanti-óceánon, előbbit a spanyolok, utóbbit a svédek azonnal ki is ejtették a tornáról. Főképp az olaszok éltek a „szabad rablás” eszközével, hiszen náluk számos dél-amerikai születésű, de kivándorolt felmenői révén itáliai származású kerettag – úgynevezett oriundo – szerepelt, Luisito Monti négy éve még argentinként ezüstérmet is átvehetett. Többségük aztán az 1936-os abesszínai háború kirobbanásakor kapott katonai behívó elől visszatért szülőföldjére, kimaradván az 1938-as címvédő gárdából.

Ám egyelőre ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk 1934-ben, s a magyar válogatottnál, amely először vált vb-szereplővé, miután a kvalifikációs csoportban oda-vissza 4-1-re megverte Bulgáriát, s a balkániak visszalépése miatt Ausztriával már nem is kellett meccselnie. Nem úgy a vb-negyeddöntőben. Előtte a mieink az első körben az egyetlen afrikai résztvevőt, Egyiptomot múlták felül 4-2-re – visszavágva az 1924-es olimpián elszenvedett „csapásért” –, a Matthias Sindelar fémjelezte osztrák Wundermannschaft pedig hosszabbítás után 3-2-re Franciaországot. A monarchikus derbire a bolognai Littoriale Stadionban került sor, ahol Hugo Meisl, az ellenfél legendás szakvezetője legfőbb taktikai húzásként a kijelölt belga játékvezetőt, Louis Baertet lecseréltette barátjára, Francesco Matteára. Cserébe az olasz spori a kőkemény meccsen csak honfitársainkat sújtotta az ítéleteivel, Markos Endrét kiállította, az Avar Istvánt szétrúgó Karl Sestát viszont nem, így – akkoriban még csere híján – kilenc emberrel és 2-1-es vereséggel végződött az első magyar vb-szereplés. Mi lett volna, ha Sárosi György dr. és Avar nem bajlódik sérüléssel, ha lett volna egyetlen közös felkészülési mérkőzésünk, vagy ha Nádas Ödön szövetségi kapitány (civilben MÁV-főmérnök) hallgat néhány neves hazai edzőre? Jó kérdés.

Meisl mester bírómágiája mindenesetre az elődöntőben már nem sikerülhetett, a házigazda olaszok sokkal nagyobb erőket mozgósítottak sportdiplomáciai és egyéb területen. Rendezőként eleve rengeteg pénzt elköltöttek a nyolc új stadion felépítésére és az infrastrukturális fejlesztésekre, a görögök selejtezőbeli 4-0-s legyőzése után pedig Benito Mussolini rájött, milyen nagyszerű eszköz lenne a vb-siker hatalma népszerűsítésére. Az Egyesült Államok 7-1-es kiütése adta meg az alaphangot, a spanyolok elleni 1-1-gyel viszont porszem került a gépezetbe. Az újrajátszás aztán a kiváló irányító, Giuseppe Meazza góljával – s a jól bevált bírói támogatással – hazai győzelmet hozott, majd a négy között az osztrákokat is 1-0-ra múlták felül a vendéglátók főképp annak köszönhetően, hogy Monti levette a pályáról Sindelart. Pedig olyannyira a sógorok számítottak az esélyesebbnek, hogy Mussolini még egy vigaszdíjnak számító kupát is készíttetett olasz vereség esetére.

Ehelyett következhetett a finálé a Románián, Svájcon és Németországon túljutott csehszlovákok ellen. Akik a római PNF Nemzeti Stadionjában is vezetést szereztek Antonín Puc révén, ám Raimundo Orsi a hajrában egyenlíteni tudott. A hosszabbítás elején aztán Angelo Schiavio becsapta az egész tornán kiválóan védő, de most hibázó – lövés helyett beadásra számító – Frantisek Plánicka kapust, így másodszor is az aktuális házigazda nyerte meg a futball-világbajnokságot. Gyorsan tegyük hozzá, ha némi külső segítséggel is, de abszolút nem érdemtelenül.

A döntő magyar vonatkozása, hogy Ivancsics Mihály partjelzőként működött közre – azért nem bíráskodhatott a tornán, mert az MLSZ elfelejtette regisztrálni… –, a csehszlovák keretben pedig ott volt a piros-fehér-zöld mezt később szintén viselő Kalocsay Géza. A beregszászi születésű sportember vb-ezüstérme négy évvel megelőzte a többi magyarét, de ez már egy másik történet.

A 2. világbajnokság
1934, Olaszország
Csapatok száma: 16Döntő: Olaszország–Csehszlovákia 2-1 (0-0, 1-1) – hosszabbítás után
PNF Nemzeti Stadionja, Róma, 50 ezer néző, vezette: Eklind (svéd)
Olaszország: Combi – Monzeglio, Allemandi – Ferraris, Monti, Bertolini – Guaita, Meazza, Schiavio, Ferrari, OrsiCsehszlovákia: Plánicka – Zenísek, Ctyroky – Kostálek, Cambal, Krcil – Junek, Svoboda, Sobotka, Nejedly, Puc
Gólszerzők: Orsi (81.), Schiavio (95.), illetve Puc (76.)
Bronzmérkőzés: Németország–Ausztria 3-2
Gólkirály: Oldrich Nejedly (csehszlovák) 5 góllal

(Forrás: MNO.-hu,  fotó: Europress/AFP)

This entry was posted in Egyéb and tagged , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.