Vörös Zsuzsanna: Kovács Sacival megértünk a feladatainkra

Akárcsak tanítványa, a Tokióban olimpiai bronzérmes öttusázó, Kovács Sarolta, ő is három olimpián szerepelt, 2004-ben aranyérmet szerzett. A Magyar Edzők Társaságának mesélt a közös munkáról, arról, miért és hogyan választotta ezt a szakmát, és persze megkérdeztük tőle, mi a véleménye egy, az olimpián nagy port kavart esetről.

Az öttusázó Kovács Sarolta tokiói bronzérme kicsit talán meglepetés volt, az edzőjeként ön hogyan látta?

Saci mindig is erős jellemű sportoló volt, már sokszor ért el jó eredményt annak ellenére, hogy a verseny előtt nem alakult minden ideálisan. Ilyen volt például a 2016-os moszkvai világbajnokság, amelyen úgy nyert, hogy előtte átesett egy műtéten. Tokió előtt is sok volt a kérdőjel, és könnyen előfordulhatott volna, hogy minden negatív irányba fordul, de Saci erejét mutatja, hogy mennyire összeszedetten tudott versenyezni az olimpián.

Mikor érezte, hogy ebből szép eredmény lehet?

Amikor kiment az utolsó nyolcszázra a lövészet után. Az olimpia valóban az a verseny, amelyen bármi megtörténhet. Elég ha csak felhozom példának a német Annika Schleu esetét, aki alatt megmakacsolta magát a ló, a története pedig körbejárta a világot. Még sosem vívott olyan jól mint akkor, toronymagasan nyert, aztán nulla pontot lovagolt. Ez a sportág ugyanis arról szól, aznap kinek van szerencséje, ki tud összeszedettebben versenyezni, és ez Sacinak akkor újfent nagyon jól összejött. Biztosra ugyan soha nem mehet az ember, de a nyolcszáznál már ki mertem jelenteni, hogy meglesz. Nemcsak Saci egyéniségét ismerem jól, de a hajráját is, tudtam, nyolcszázon őt már senki nem fogja lefutni.

Ha már felhozta, Ön mit gondol Annika Schleu és a ló farára csapó edzője esetéről? Hibáztak?

Egy olimpián csak jó képességű lovak vannak, akik hozzá vannak szokva a versenyhez. Egyébként a 2019-es tokiói világkupán volt az olimpiai lovak bemutatója, ahol ezeket a lovakat meg lehetett ismerni. A szokásoknak megfelelően erre mindig az olimpia előtt, de már a helyszínen van lehetőség. Azóta ezek a lovak egyetlen emberrel készültek fel, így ahhoz is voltak hozzászokva. Az öttusázók viszont nem lovasok, ők öt versenyszámra készülnek, így nem tudnak napi négy-hat órát lovaglással tölteni. Ahogy láttam, a szóban forgó ló ezen megsértődött, és már korában, az orosz Gulnaz Gubajdullinánál is megmakacsolta magát, a német lánynak pedig emiatt már nem volt meg a magabiztossága. Ezt a ló megérezte, márpedig ha egy hat-hétszáz kilós állat ezt megérzi, és nem akar ugrani vagy előre menni, akkor nem is teszi meg.

És az edző?

Ha megnézi a felvételt, a ló ráfarolt a karámra, az edző pedig eltolta. Ez szerintem nem az a mozdulat volt, amit sokan beleláttak. Ha rám tolat egy ló, én is arrébb tolom, mert nem szeretném, ha megrúgna. Nem értek egyet azzal, hogy ennyien hibáztatták őt. A lovak tudása egyébként megvolt, és tegyük helyre: ahogy a német versenyző megpálcázta, az a lónak olyan, mint nekünk egy szúnyogcsípés.

Mióta dolgozik Kovács Saroltával és hogyan lett az edzője?

Különlegesen alakult a mi kapcsolatunk, nemcsak edzettünk, de a 2007 Európa-bajnokságon még versenyeztünk is együtt váltóban. Mikor 2010 nyarán visszavonultam, előbb az Alba Volán öttusa edzője, majd néhány év múlva a szakosztály igazgatója is lettem. Az utóbbi öt-hat évben azért lett teljesebb a kapcsolatunk, mert mindketten megértünk a magunk feladatára: ő profi versenyző lett, én pedig edzőjeként tudtam neki egyre többet segíteni. Persze jóban vagyunk, de ez nem az a klasszikus barátság, mert úgy gondolom, egy edzőnek kell bizonyos távolságot tartania.

Egy öttusázónak már csak a versenyszámok miatt is több edzője is van. Ön pontosan miben segít neki?

Egyrészt ezek koordinálásában, másrészt a tapasztalataim átadásában, mégis csak három olimpián szerepeltem, igaz, most már ő is. De mindenben igyekszem segíteni, amire Sacinak szüksége van. A mentális rész például különösen fontos volt most, és ahhoz, hogy összekapja magát, kellettem én is, hogy tartsam benne a lelket. Két és fél hónapja még az is a pakliban volt, hogy abba kell hagynia a sportot azért, hogy egyáltalán életben maradjon. Hogy ilyen helyzetből valaki fel tudjon állni, ahhoz kell a támogatás. Sacivel az olimpia előtti utolsó másfél hónapban szinte nonstop tartottuk a kapcsolatot.

Számos világ és Európa-bajnoki címe mellé Athénban, 2004-ben olimpiai aranyérmet nyert egyéniben. A sikeres karriert követően hogyan lett önből edző?

Az érettségi után még volt bennem egy kérdőjel, hogy mi leszek ha nagy leszek, edzői indíttatásra végeztem el a szakedzői és a tanárit képzést a Testnevelési Főiskolán. Sportolói pályafutásom utolsó négy–öt évében kristályosodott bennem, hogy edzősködni akarok. Sportolóként sok tapasztalatot szereztem, de később, már edzőként tudatosult bennem, mennyire pozitív volt a hozzáállásom, egyben megértettem azt is, a mai gyerekeknek mivel kell megküzdeniük. Ez a tudás folyamatosan bővül és alakul bennem. Az élmény az Alba Volán szakosztályvezetőjeként még frissebb, de úgy érzem, talán jó úton haladok. Edzőként nem lehet más célod, csak hogy sikeres versenyzőket nevelj, de olimpiai bajnokként bennem van az is, hogy legyen olimpiai bajnok tanítványom. Sacinak ez a bronzérme, és főleg, ahogyan végigcsinálta, megközelíti ez aranyérmet.

Csak felnőttekkel foglalkozik?

Sok helyen vagyok ott, így széles a paletta, jó a kapcsolatom az utánpótlás-edzőkkel is. Általánosan elmondható, hogy a fiatal, már világversenyekre készülő versenyzők az U17-es korosztálynál lépnek be az én látókörömbe, sokat tudok róluk, figyelek mindenre. Ha kell, heti hat alkalommal lent vagyok a pályán, a hat és féléves kisfiam például az olimpia előtti időszakban végig velem kezdte a napokat és többször elkísért az edzésekre.

A koronavírus alatti korlátozások mennyire nehezítették meg az ön dolgát és az edzők életét?

Az elmúlt időszak anyagilag és az itt sportoló gyerekek számát tekintve is megviselte a szakosztályt, anyagi vagy egészségügyi okok miatt sajnos többen is elhagyták a klubot.

Volt azonban pozitív hatása is, úgy vettem észre, a kollégák „beleálltak” ebbe a helyzetbe, amellett, hogy több online képzésen vettek részt, ha kellett, interneten tartották a kapcsolatot a gyerekekkel, hogy ne legyen még nagyobb a lemorzsolódás, és a sportpszichológus Dr. Lénárt Ágota is bekacsolódott a munkánkba. Vegyes a kép, de a döntő többség itt maradt, amikor végre lehetett, sok szülő hozta újra a gyermekét. Az öttusa nem teremsportág, így tudtunk edzéseket tartani a szabad ég alatt. Célunk most, hogy újra felhozzuk a létszámot, és felépítsük a csapatot. Kérdés, milyen lesz a vírus negyedik hulláma, de őszintén remélem, nem olyan súlyos, mint az első kettő.

(Magyar Edzők Társasága / Vincze Szabolcs)