Weltner Györgyné Ivánkay Mária: Az első olimpiai győzelmemnek örülök a legjobban!
A Nemzet Sportolója, a mindig vidám Weltnerné Ivánkay Mária. Fotók: JochaPress.hu
Ha van nehéz feladat a sportújságírásban, hát a fogyatékos sportolókról írni mindenképpen az. Nagyon nehéz dolog ugyanis beleéreznie magát egy ép embernek abba, ugyan milyen lehet az, ha például valaki nem, vagy csak nagyon gyengén lát vagy hall. Ha valamelyik végtagja hiányos vagy éppen sajnálatos módon tolókocsiba kényszerülve éli az életét.
Weltner Györgyné Ivánkay Mária az egyetlen a Nemzet Sportolónak tizenkét fős társaságában, aki az átlagemberekhez képest hátrányos helyzetű, aki őket ebben a kiemelt társulatban képviseli. Konkrétan: ő gyakorlatilag nem hall. Mindjárt jött az első, praktikus gond: miként fogok tudni vele kapcsolatba kerülni és hogyan megy majd egymás megértése? Amikor keresésére indultam, mindössze egy email címet kaptam, amelyen úgymond bejelentkeztem nála. Néhány órán belül jött a válasz: szívesen lát Wesselényi utcai lakásában, ahol kávéval vár.
Aki szereti a kávét – vagyunk vagy több milliónyian ebben az országban – annak egy ilyen üzenet jó kezdést jelentett. És a folytatással is sokkal kevesebb gond adódott, mint ahogyan azt előre elképzeltem.
A kapucsengő megnyomására jött a válasz, majd a harmadik emeleti lakás ajtajában egy kedves, ősz hajú asszony fogadott. Ha nem tudtam volna előzőleg a korát, hitetlenkedve fogadom a tényt: Weltner Györgyné Ivánkay Mária, ahogy kérte, hogy szólítsam, Marika ugyanis 82 éves. Abszolút mozgékony, életvidám valaki. Hellyel és ígérete szerint kávéval kínált, majd készséges beszélgetőpartnerként válaszolgatott. Jól olvasott szájról, válaszait is elég jól sikerült megérteni. Apránként egy más világba, a siketek mintegy hatvanezer fős táborába vezetett be.
„A Komárom megyei Banán születtem és ott nevelkedtem egy kilenc gyermekes, mélyen vallásos, katolikus családban, ahol egyébként öten nem hallottunk, négy testvérem viszont igen. A hallók és a nem hallók még külsőségeikben is elkülönültek egymástól, ugyanis a göndör hajúak nem hallók lettek az egyenes hajúak viszont rendesen hallottak. Ebből a számottevő különbségből egyébként semmiféle gond nem adódott, sem a családon belül, sem az iskolai tanulmányaink során. A gyerekek persze gyakran kuncogtak, egyik-másik tanárunknak pedig nem tetszett, ahogyan jelbeszéddel informáltuk egymást, de alapvetően jól illeszkedtünk a környezetünkbe.”
– Mikor és miért kerültek el szülőfalujukból?
„1949-ben költöztünk Budapestre, elsősorban a tanulmányok, illetve a szakmák választása miatt. Jómagam mechanikai műszerész lettem és a Beloiannisz gyárban helyezkedtem el, ahol harmincegy éven keresztül dolgoztam. Legtöbbet bizonyos jelfogók készítésével foglalkoztam, de egyéb, finom kézügyességet igénylő munkákkal is megbíztak…”
– Az új környezetben mennyire tartottak össze a testvérei?
„Mindent együtt csináltunk, együtt kezdtünk el sportolni a Siketek Sportkörében is, egymást vittük bele. Már korábban is úsztunk, majd röplabdáztunk, kerékpároztunk, itt, Budapesten folytattuk ezeket. Később lépett az életünkbe az asztalitenisz, amelyet Teréz húgommal különösen sikeresen gyakoroltunk. A pingponghoz egyébként Weltner György, a Siketek SC akkori edzője csábított át bennünket.”
Weltnerné Ivánkay Mária fiatal éveiben
– Aki azután később a férje is lett…
„És soha nem bántam meg, hogy ő lett a férjem. Ő zsidó volt, én katolikus, de a szerelem minden előítéletet, tartózkodást legyőzött! A férjem nagyon jó ember volt, s számomra ez volt a legfontosabb. Szerintem nem a vallásbeli különbözőségek számítanak, hanem az, hogy valaki jó ember, vagy éppen nem az! Az emberi kapcsolataimban is mindmáig ez a döntő szempont.”
– Ami azt illeti, rengeteg emberrel került kapcsolatba hosszú élete folyamán.
„És mindig azért küzdöttem, hogy siket embertársaimnak jobb és jobb legyen. A munkám mellett ugyanis a sport tette teljessé az életemet, ott éltem ki magamat igazán. Előbb versenyzőként, majd vezetőként. Éppen elég tennivalóm akadt, hiszen a siketek sportja meglehetős szerény körülmények között folyt. A Benczúr utcai szövetségünkben éltük a fél életünket. 1949 és 1981 között versenyeztem, ez idő alatt 204 alkalommal ölthettem magamra a válogatott mezét. A siketek hét olimpiáján vehettem részt, ahonnan összesen nyolc arany-, hat ezüst- és három bronzérmet gyűjtöttem be.
Az 1957-es, milánói siketolimpia logója
Olimpiai szerepléseimet 1957-ben, Milánóban kezdhettem meg, majd sorban következtek a további olimpiai fellépéseim: 1961-ben Helsinkiben, 1965-ben Washingtonban, 1969-ben Belgrádban, 1973-ban Malmőben, 1977-ben Bukarestben és végül 1981-ben Kölnben vehettem részt. Az Európa-bajnokságokon is megszereztem három arany-, egy ezüst- és négy bronzérmet.”
(MOB / Jocha Károly, folytatása következik)
