Weltner Györgyné Ivánkay Mária: Én voltam az első siket, aki megkapta a jogosítványt

Weltner Györgyné mellett balról húga, a hatszoros olimpiai bajnok Ivánkay Teréz. Fotók: JochaPress.hu

A Nemzet Sportolóiról közölt sorozatunk legújabb alanyáról, a nyolcszoros siket olimpiai bajnok Weltner Györgyné Ivánkay Máriáról közölt bemutató írás első fejezetében sok minden kiderült a 82 éves, egykori asztaliteniszezőről. A második részben is lesz bőven új információ változatos életéről.

…Ekkor elkezdett villogni a lámpa, ami azt jelezte, hogy valaki érkezett. Kiderült, hogy húga, az ugyancsak eredményes olimpiai részvevő Ivánkay Teréz – a maga hat arany-, egy ezüst- és három bronzérmével – gyakori látogatóként futott be Csillaghegyről. Ettől kezdve hármasban folytattuk a múltidéző beszélgetést.

 – Férje volt az edzőjük, ez nem okozott feszültséget a játékosok között?     

„Gyuri egy rendkívül korrekt ember volt, aki tőlem, mint feleségétől mindig többet követelt, mint a többiektől, így elfogultságnak még az árnyéka sem vetődhetett rám. Ötven évig volt a siketek szakosztályvezetője – sajnos 2014-ben, 85 éves korában agyvérzés vitte el. Még ma is nehezen fogadom el ezt a tragikus eseményt.”

 – Visszatérve a játékhoz, kérdezném, hogy a mindenkori legjobb magyar asztaliteniszezőkkel volt kapcsolatuk?

Sajnos már Berczik Zoltán sincs közöttünk

 „Gyakran adódott lehetőségünk arra, hogy együtt gyakoroljunk. Mindmáig szívesen emlékezem rá, amikor Kisházi Beával vagy Magos Jutkával ütögethettem a kaucsuklabdát. A már sajnos elment Berczik Zolit különösen kedveltem, több okból is! Együtt járt a férjemmel az edzőképzőre, nagyon jó, baráti kapcsolatban voltak. Ő rengeteg, hasznos tanácsot adott, rettenetesen jó szeme volt. Pontosan emlékszem arra is, amikor a két kiválóság, Klampár Tibor és Jónyer István mellé kiválasztotta az akkor a magyar ranglistán még csak a 43. helyen szerénykedett Gergely Gábort! Ezek a lehetőségek is segítettek abban, hogy 1967-ben megszereztem az épek között a felnőtt I. osztályú minősítést. Ami pedig a csapatunkat illeti, a legjobbak akkor voltunk, amikor 1980-ban feljutottunk az NB II-be és ott szerepelhettünk. Ehhez a kiugró eseményhez is csatlakozik egy dicséretes emberi hozzáállás. A Statisztika mindenese, Ormai Laci bácsi játékost adott nekünk kölcsön, hogy a csapat minél jobb eredményt érhessen el!  Sajnos, hosszabb távon ezt a szintet nem tudtuk tartani, aminek több oka is volt. Például az, hogy nekem 1981-ben váratlanul és visszavonhatatlanul abba kellett hagynom a játékot.”

– Miért, mi történt?  

 „Egy ritka, vírusos vérfertőzés támadott meg, ráadásul a pajzsmirigyem is elkezdett rendetlenkedni. Hosszas szanatóriumi kezeléseket követően, másfél évvel később végül nyugdíjba helyeztek. Azóta csak különféle vezetői feladatkörökben tudom támogatni sporttársaimat.”

 – Mielőtt továbblépnék az időben, hadd kérdezzem arról a kisebb forradalomról, amit az autóvezetéssel kapcsolatosan kiváltott?

 „Még 1967-ben történt. Sehogyan sem akartam belenyugodni, hogy a siketek ne szerezhessenek jogosítványt! Már azért is szinte közelharcot kellett folytatnom, hogy tanfolyamra járhassak és megkísérelhessem a gyakorlati vizsga letételét! Végül én lettem az első siket Magyarországon, aki megkapta a jogosítványát. Ahhoz pedig konkrét és áttételes közöm van, hogy a siketeknek saját autóklubja van és jelenleg már ötezer sorstársamnak van jogosítványa. Sokat tettünk férjemmel az ügyességi autóversenyzésnek a siketek körében történő meghonosításáért is. E téren annak örülök, különösen, hogy 1978-ban, Spanyolországban ügyességi versenyt nyertem!”  

 – Ahogy említette, 1981-ben visszavonulni kényszerült. Sportvezetői időszakának eseményei közül mire emlékezik legszívesebben?

 „A Siketek Sportcsarnokának építésére, ami a nyolcvanas években történt. Öt évnyi, kőkemény munkát követően 1987 május 21-én, ünnepélyes keretek között adta át az „aranykulcsot” az ÁISH részéről dr. Aján Tamás. Az avatás egybeesett klubunk megalakulásának 75. évfordulójával. Az viszont nagy szomorúsággal tölt el, hogy a siket sportolóknak a saját csarnokukban órabért kell fizetniük a terem használatáért!”

 – Ha választania kellene, sportpályafutása melyik eseményét emelné ki?

 „ Az első siket olimpiai győzelmemet, amelyet 1957-ben sikerült kiharcolnom. Milánóban idegesen, gátlásokkal „megpakolva” álltam asztalhoz, hogy azután minden meccsen jobban és jobban menjen a játék. Végül az aranyéremig meg sem álltam, mindössze 23 évesen. Azokra a mérkőzésekre mindmáig igen élénken és nagy örömmel gondolok vissza.”

 – Most, hogy két éve egyedül maradt, miként zajlik az élete?

„A Nemzet Sportolóinak megítélt járandóságból minden lehetséges módon támogatom a siketek klubját és más vonalakon is jótékonykodok. Megtehetem, hiszen továbbra is szerényen élek. Igyekszem összefogni a még élő kortársaimat is. Sajnos, a férjem halála óta szünetel az asztalitenisz élet a Siketek SC-ben. Annak sem igazán örülök, hogy egyetlen leányom – aki 1973 és 1981 között a siketek három olimpiáján játszhatott asztaliteniszezőként és egy arany-, valamint két bronzérmet is megszerzett, itthon hétszeres bajnok volt, egy esztendőt pedig az NB I-es Postásban is asztalhoz állhatott – külföldre ment férjhez, egy ugyancsak siket férfihoz. Az egyetlen, ugyancsak siket  fiúunokám viszi tovább a sportot a családban: bár ő az asztalitenisz helyett az úszást részesíti előnyben.”

(MOB / Jocha Károly)