A Windecker-sztori és ami mögötte van

Olvasom a sportnapilapban, hogy Szabados Gábor sportközgazdász szerint „a lila-fehér klub saját magának ártott közleményével.”

Mivel nem rendelkezem hasonló képzettséggel így nem is kívánom vitatni a fenti állítás helytállóságát. Azt viszont megkockáztatom, hogy az újpesti vezetők Windecker József labdarúgó szerződésajánlata érdemi részének „kiszivárogtatását” követően ennek a közleménynek igenis lehet pozitív hozadéka is. Az eszüket használó emberek ugyanis döbbenettel vegyes ellenkezéssel olvashatták, hogy a magyar labdarúgásban még semmi extrát nem produkált Windecker sporttárs a tervezet szerint kétmilliót kaphatna havonta Újpesten – ha aláírná a szerződéstervezetet.

Ha lehet hinni a leírtaknak, akkor a „spori” ezt az ajánlatot utasította vissza. Feltehetően azért, mert máshonnan még vonzóbb számsorokat ajánlottak neki.

Bárki bármit mond, legyint, vagy éppen elítél engem, akkor is kimondom: ezek a számok egyenesen döbbenetesek. Egyidejűleg adódik a kérdés: honnan, miből, kinek éri ez meg, hogy ezek az agyonajnározott fiatalemberek szinte hónapról hónapra több pénzt kapnak a bankszámlájukra és ez a folyamat immár hosszú évek óta tart. És úgy tűnik, a tendencia még véletlenül sem változik, a pénzeket emelgetik, a produkciók, az áttörés a nemzetközi vetélkedőkön pedig évek óta várat magára.

Éppen az este lehetett hallani arról a televízió sporthíreiben, hogy Angliában minden idők legnagyobb összegű bevásárlás-sorozata zárult január 31-ével. Az ez alkalommal is megszólaló Szabados Gábor nemes egyszerűséggel közölte: ott a klubok bevételei évről évre nőnek, a növekmények nagyobbik részét pedig a játékosok egyre emelkedő fizetésére, illetve az újak mind magasabb áron történő megvásárlására fordítják.

Bár ezekkel a már régen abnormálisnak minősíthető pénznövekményekkel ugyancsak nem értek egyet, de a nyugati klubok bevételei legalább egyensúlyban tartják a kiadási oldalakat, vagy éppen egyenesen pluszokat könyvelhetnek el az évenkénti összesítések idején. Ehhez persze az kell, hogy a Wembleybe legutóbb 82 ezer fizető néző váltson belépőjegyet, a mi 2-3 ezres élvonalbeli bajnoki meccseink átlagos nézőszámaival szemben.   

Angliában – de a hasonlóan sikeres bajnokságokat működtető Spanyolországban, Olaszországban, Németországban vagy éppen Franciaországban – „nem csípi” az emberek szemét, mennyit is keresnek az élvonalbeli labdarúgóik, hiszen ők megtermelik a rájuk költött milliárdokat. Nálunk viszont azért „zümmögnek” egyre többen – jogosan! -, mert a mi aranylábú fiaink által bejövő összegek jelképesen csekélyek ahhoz képest, amit rájuk költenek.

Ez az alapvető különbség a sokat emlegetett nyugati labdarúgó klubok és a magyar élvonal csapatai között.

(jochapress / Jocha Károly)