Zarándi Lászlóék miatt két hordó sört vesztett Hegyi Gyula!

Kevés ilyen szerencsés emberrel találkoztam, mint amilyen dr. Zarándi László. Az ötvenes évek világszerte ismert „Villámikrek” egyike, az olimpiai bronzérmes, majd  Európa-bajnok vágtázó, a Testnevelési Főiskola későbbi tanszékvezetője ugyanis már tízéves korában pontosan tudta, mi is szeretne lenni. 

Erről is mesélt a 85. születésnapján, amely ugyan június 10-én, kedden volt, de a családi ünnepségre 11-én, szerdán kerül sor. Ezért is lett későbbre időzítve a gratuláció és az emlékidéző írás megjelentetése.

– Miután egészen kisgyermekként kóstolgattam a legkülönfélébb sportágakat, hamar eldöntöttem, márpedig én testnevelő akarok lenni. Kiskunfélegyházán éltünk, a Szent László Gimnáziumba jártam, s tizenhét éves koromban már javában ingáztam Szegedre, az ottani SZVSE-be labdarúgó edzéseire. Kakuszi Ferenc edző – látván gyorsaságomat és jó gömbérzékemet – annak rendje, s módja szerint le is igazolt.

– Először mégis úgy tűnt, eltávolodik a sporttól, nem lesz testnevelő.

– Édesapám hadifogoly volt, én pedig tartottam magamat az ő elképzeléséhez, szerinte ugyanis belőlem csak állatorvos lehet. 1948-ban megkerült a hadifogságból, kikönyörögtem, hogy megpróbálhassak a TF-re bejutni.

– Bejutott, de az nem dőlt el, melyik sportágat helyezze előtérbe.

– Úgy volt, hogy megyek Csanádi Árpádhoz a Ferencvárosba futballozni, párhuzamosan aranyjelvényes tornász voltam, a vágtaszámok mellett magasugrásban 170 centit értem el. Két, feledhetetlen tanárom, Bácsalmási Péter és Koltai Jenő eldöntötték, hogy atléta leszek. A „Nagy Duó” tagjai engedték, hadd futkározzak, miközben lelkesen kergettem a labdát is.

– 1949-ben azután végérvényesen letisztult a kép.

– Tavasszal sikerült megvernem máig is jó barátomat, az orvostanhallgató Varasdi Gézát. Ekkor már 11.1-et tudtam százon, s a válogatott keretnél is számításba vettek. 1950-ben, Pozsonyban a válogatottban is bemutatkozhattam, s beugróként magasban is indulnom kellett. Eljutottunk Moszkvába is, ahol a megboldogult Goldoványi Béla nyerte a nem hivatalos vodkaivó versenyt…

– 1951-ben tovább folytatódott a négyes sikersorozata.

– Ezt az egyre precízebb váltásoknak köszönhettük. Annyit gyakoroltunk, hogy akár dobva is át tudtuk volna adni egymásnak a botot. Akkor még húsz méteres volt a zóna, a mai harminccal szemben.

– Ez az összeszokottság a helsinki olimpián már bronzérmet jelentett.

– Pedig azzal is elégedettek voltunk, hogy bekerültünk a hatos döntőbe., ahol 40,5 másodperc alatt értünk célba. Hogy nem egyszeri, „kicsúszott” eredményről volt szó, azt Tamperében, az USA legyőzésével bizonyítottuk. Villámikrekként az 1954-es, berni Európa-bajnokságon aranyérmet szereztünk a 4×100 méteres váltófutásban – erre mindmáig különösen büszke vagyok! 1955-ig csak sérülés miatt vesztettünk! A berni diadallal egyébként edzőnk, a harmincas évek kiválósága, Kovács „Kléri” két hordó sört nyert az akkori sportvezetés első emberétől, Hegyi Gyulától…

– Az 1956-os, Melbourne-i olimpiára már nem jutott ki…

– Egy makacs sérülés miatt maradtam itthon, s ezzel vissza is vonultam. 1952 óta a TF tanársegédeként dolgozhattam. Kutatásaimmal párhuzamosan – Bácsalmási Péter tanácsára – elkezdtem ugrókkal foglalkozni. Többtucatnyi élvonalbeli tanítványom közül a többszörös fedett pályás Európa-bajnok, az olimpiai negyedik és hatodik helyezett Szalma László vitte a legtöbbre. A legideálisabb partnerem viszont az Új-Zélandra távozott hármasugró, Ivanov Dragan volt. Ma is azt vallom: „fejben ő volt a legjobb”!

– Igen sikeres edzőként hamar abbahagyta.

Legsikeresebb tanítványával, Szalma Lászlóval

– A váltókról már 1968-ban lemondtam, miután a sokkal többre hivatott női 4×100-as egység az előfutamban kiesett. Egyéniben Szalma László volt az utolsó tanítványom; tőle a moszkvai olimpiát követően köszöntem el.

– A tanári pályán éppen négy évtizedet töltött el.

– Tanársegédként kezdtem és 1992-ben tanszékvezetőként köszöntem el. Közben folyamatosan erősítettem a tanszék tanári állományát. Örömömre Szalma László is eljutott a tanszékvezetésig.

– Nyugdíjazása óta elég visszavonultan él.

– Azóta csak akkor megyek be a TF-re, ha visznek és hoznak is.

Elég visszavonultan élek, de a sportélet eseményeit nyomon követem.  Az atlétikával itthon könnyű a dolgom, mert alig van nemzetközi szintű versenyzőnk. Ami pedig a világ élvonalát illeti, megkockáztatom: a legjobbak 90 százaléka nem tiszta, elég csak rájuk nézni. Sajnos, egyre többen buknak le…

– Esetleg más sportág jobban érdekli?

– Hat-hét sportcsatornát figyelek rendszeresen – mostanában a kézilabda nálam a sláger. Unokám, Zsuzsa megelégedésemre rendezi az életemet. Csak azért vagyok ideges, mert a váltóból még Ausztráliában élő, nálam egy évvel idősebb dr. Varasdi Gézáról már egy éve nem hallottam.