Zsivotzky Gyula: Jogos olimpiai remények
A magyar atléták az újkori olimpiai játékokon igen komoly sikereket értek el: nem kevesebb, mint tíz olyan kiválóságunk van, akik valamennyien aranyérmet vehettek át szakáguk képviselőjeként. (2. rész)
Belgrádi sikerét, az ott elért kitűnő Európa-csúcsot ismerve jogosnak tűntek a nevéhez fűződő olimpiai remények-számolgatások.
„Nem is indokolatlanul számoltak velem 1964, Tokió viszonylatában, hiszen egyre jobb eredményeket értem el, 1963-ban már a világranglistát is én vezettem. S ekkor jött a nagy baj. 1963 novembere és 1964 februárja között csak három lépcsős, igen nehéz műtétsorozattal tudta megmenteni az életemet doktor Mester Endre professzor az I. Sebészeti Klinikán. Helyemben mások megelégedtek volna azzal, hogy egyáltalán életben maradtak. Én azonban még a legnehezebb időkben is csak azon törtem a fejemet, hogyan lehetne folytatni? Emlékszem, 1964. április harmadikán volt az első nyilvánosnak meghirdetett edzésem a kórházi időszakot követően a TF-pályán, ahol újságírók hada jelent meg. . Én azonban képtelen voltam egyetlen kört is lekocogni…”
Feladás helyett tovább emelt a tempón. Az eredmény közismert.
„Sikerült felerősödnöm és hat hónappal később, a tokiói olimpián végül csak dobókörbe állhattam. A napfényes időben megrendezett selejtezőben olimpiai csúcsot dobtam. A döntő alatt azonban már esett az eső, s ez jobban kedvezett a szovjet Klimnek, aki a negyedik sorozatban egyéni csúcsot (69,74 m) elérve győzött. Más biztosan indiántáncot járt volna az ezüstérmet ért, 69,09 méteres dobásom feletti örömében, én viszont egyértelműen csalódott voltam.”
A melbourne-i olimpikonok 50 évvel később tértek vissza Ausztráliába. Balról: Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Zsivotzky Gyula, Bodó Andrea, Keleti Ágnes és Tass Olga
A tokiói fél sikert követően Zsivotzkyt továbbra is csak és kizárólag az olimpiai győzelem lehetősége izgatta.
„Két olimpiai ezüstérem birtokosaként sem lett úrrá rajtam a csalódottság. Mindent el is követtem azért, hogy harmadszorra sikerüljön a dobogó legmagasabb fokára felállnom. Törekvésemben csak tovább erősített az 1965-ben, a debreceni Nagyerdőben felállított világrekord (73,74 m). Ám 1966-ban, a budapesti Eb évében ismét csak félsikeres idényt hagytam magam mögött. Ebben a visszaesésben jelentős rész jutott annak, hogy megromlott a kapcsolatom Harmati Sanyi bácsival, akivel összeugrasztottak bennünket. Ekkor döntöttem úgy, hogy teljes mellszélességgel Csermák Jóska mellé állok. Ez alapvetően jó választásnak bizonyult. Ráadásul Lovász Lázárral és Eckschmiedt Sanyival egy csoportot alkotva készültünk. „Lázi” egy kicsit magának való valaki volt, Sanyi pedig nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Kettejük között természetes rivalizálás folyt, de ez nem zavarta azt az alkotó légkört és jó hangulatot, amelyben dolgoztunk. Mindhárman tudtunk fejlődni, miközben újítgattunk, javítgattuk egymás stílusát. A mexikóvárosi olimpiai fellépésig nem kevesebb, mint tizenkilenc versenyen indultam el, s miközben saját világrekordomat sikerült két centivel megjavítani, az éves átlagom is 71 méter fölé került.”
Zsivotzky Gyula, Kulcsár Gergely és Földessy Ödön társaságában
Mexikóvárosban végre minden a korábbi kétszeres olimpiai ezüstérmes mellett szólt.
„Már az akklimatizáció ideje alatt megnyertem egy lélektani meccset legnagyobb ellenfelemmel, Klimmel szemben. Legtöbbször ugyanis egy időben edzettünk, s bizony sorozatban dobáltam a 73-74 métereket. Szerencsére a döntőben sem változott a helyzet és 73,36 méteres dobásom révén megvalósulhatott életem legnagyobb vágya, az olimpiai győzelem.”
Mexikóváros kalapácsvető bajnokán nem lett úrrá az elégedettség. Nem vonult vissza, hanem tovább versenyezve eljutott Münchenbe, negyedik olimpiájára is. Nem hivatkozott az 1971-ben elszenvedett, súlyos vállsérülésére, hanem nemes egyszerűséggel csalódottságának adott hangot, amiért csak ötödik tudott lenni.
„Még a Münchent követő évekre is komolyan tervezgettem, de egy deréksérülés végképp áthúzta a számításaimat. Befejeztem a TF-en korábban félbehagyott tanári tanulmányaimat, de a tanári pálya helyett előbb minisztériumi sportállásba kerültem, majd a magánszektorban dolgoztunk feleségemmel, Komka Magdolna korábbi többszörös magasugró bajnokkal.”
Zsivotzky Gyula Melbourne-ben az 1956-os olimpia jubileumi ünnepségén
Jókora szünet után kanyarodott vissza a sportéletbe.
„1991-ben belevittek egy kétéves, számomra kedvezőtlen kalandba; én lettem az Újpesti Dózsa jogutódja, az UTE elnökhelyettese. Állítom, lehetett volna akkor is jó eredményeket elérni, de azok az évek a politikáról és a pénzszerzésről szóltak. Szerencsére viszonylag hamar visszakanyarodtam az atlétikához. 1994-től a szövetség elnökségi tagja voltam, két évvel később pedig alelnöknek választottak. Közben nagy ügybuzgalommal egyengettem a labdarúgó Gyula fiam mellett kisebbik utódom, Attila tízpróbázó karrierjét. Még évekkel később is nagyon sajnáltam azt a hatalmas, rendkívül jól szervezett munkát, amely révén az 1998-as budapesti atlétikai Eb igen jól sikerülhetett, ám a jelentős anyagi plusznak hamar a fenekére vertek.”
Zsivotzky Gyula a kétezres években a Magyar Atlétikai Szövetség alelnökeként tevékenykedett, s számos, más megbízatása mellett ő elnökölte a Mező Ferenc alapítványt is, amelynek egyik kiemelt feladata a sanyarú helyzetbe került, korábbi élsportolók támogatása volt. Ő vezette 2006 novemberében azt a népes magyar delegációt, amelynek tagjai az 1956-os, Melbourne-ben megrendezett olimpia 50. évfordulója tiszteletére rendezett eseményen ott lehettek az eredeti helyszínen.
Életem egyik nagy ajándékának tartom, hogy – önerőből – részt vehettem ezen az utazáson, ahol tovább erősödhetett baráti kapcsolatom a következő évben hosszú, súlyos betegség következtében elhunyt Zsivotzky Gyulával.
(A teljes cikk elolvasható a mob.hu-n)
