Zsivotzky Gyula: ”Megtanultam a legkisebb dolognak is nagyon örülni!”
A magyar atléták az újkori olimpiai játékokon igen komoly sikereket értek el: nem kevesebb, mint tíz olyan kiválóságunk van, akik valamennyien aranyérmet vehettek át szakáguk képviselőjeként. (1. rész)
A tíz ötkarikás győzelemnek éppen a fele kalapácsvetésben született. A sort 1948-ban Németh Imre nyitotta meg, őt Csermák József (1952), Zsivotzky Gyula (1968), Kiss Balázs (1996) és Pars Krisztián (2012) követte.
Az „ötösfogatban” éppen a sor közepén helyezkedik el Zsivotzky Gyula, Mexikóváros egyik magyar hőse, aki nagy szomorúságunkra már 2007 októbere óta nincs közöttünk. Nem volt könnyen elérhető ember, nem az a fajta volt, aki mindenkivel haverkodott. Viszont amikor egy kicsit is megismert valakit, éppen annyira nyitotta meg az illető felé az ollót, amennyire az megérdemelte. És ez így jó volt. Amikor ugyanis közelebb engedett magához valakit, fokozatosan mindinkább baráti hangra váltott. Erről a megtapasztalásról e sorok írója is hosszan és érdemben tudna tanúskodni.
Amikor 1965 nyarának végén Debrecenben, a nagyerdei stadion dobóköréből új világcsúcsot jelentő, 73,74 méterre repült kezeiből a kalapács, röpködtek a fantasztikus és az ezzel egyenértékű jelzők. S nem is véletlenül. Szerte a nagyvilágban tudtak ugyanis az előzményekről. Arról, hogy ez a rendkívül tehetséges és legalább annyira szorgalmas sportember hónapokig közvetlen életveszélyben volt, s hogy mi mindenen ment keresztül addig, amíg két olimpiai ezüstérem (1960, 1964), továbbá egy Európa-bajnoki cím (1962) megszerzése után a világrekordot is a magáénak mondhatta.
Sokszori beszélgetéseink egyike alkalmával természetesen a kevéssé ismert gyermekkoráról is őszintén megnyilvánult.
„Apai felmenőim mozgalmas életet éltek. Nagyapám a felvidéki Liptórózsahegyről indulva megjárta Amerikát is, édesapám pedig tengerészként Fiume kikötőjéből utazgatott, ahová éppen rendelték a hajójukat. Édesanyám családoknál dolgozott, s mivel az ő rokonai Kisbéren éltek, röviddel házasságkötésüket követően szüleim is oda költöztek. Ahogy komolyodott a II. világháború, ők a fő vasútvonal mellett fekvő Kisbérről jó érzékkel a közeli Ászárra települtek át. Jól tették, mert a háború végeztével csak a lebombázott házunkat látták viszont. Rettenetesen szegények voltunk – én tényleg elmondhatom, hogy megtanultam a legkisebb dolognak is nagyon örülni.”
Ami a nélkülözést illeti, abban sok éven át bőven volt része.
„A rendkívül szerény körülmények között elvégzett általános iskolát követően 1951-ben Tatára kerültem. Az intézményt mai szóhasználat szerint testnevelés tagozatos gimnáziumnak minősítenék, szerintem inkább valamiféle szakközépiskolának felelt meg. A körülményekről egyetlen tény is nagyon sokat elmond: hálóhelyiségünkben emeletes ágyakon ötvennégyen aludtunk. A többi feltételt is ebben a kategóriában kell elképzelni. A pluszt az jelentette, hogy a két évvel felettem járó Zlinszki Miklós kalapácsvető próbálkozásaimhoz szakmai tanácsokkal igyekezett ellátni.”
Ebben az ingerszegény környezetben eltelt egy tanévet követően jött el a helsinki olimpia ideje.
„Nyáron végképp nem unatkoztam. Minden munkalehetőséget igyekeztem megragadni, hogy a következő tanév költségeihez minél több pénzt gyűjtsek. Dolgoztam útépítésen, meg a vashulladékot elszállító vagonok feltöltésénél is. Életem meghatározó élménye volt, amikor Budapesten, egy kinagyított fotón megláttam a Helsinkiben hatalmas meglepetésre aranyérmet szerzett kalapácsvető, a „tapolcai kőfejtő”, Csermák József képét. A kezdeti próbálkozásokon túllépve, ettől kezdve más sebességre kapcsoltam. Még akkoriban nyomára bukkantam a „Kalapácsvetés technikája” című kiadványnak, amelyben a fotók az 1948-as, londoni győztes, Németh Imre mozgását elemezték. Meg is vettem, és nagy-nagy ügybuzgalommal tanulmányozgattam.”
Zsivotzky Gyula a négyszeres diszkoszvető olimpiai bajnok Al Oerterrel fog kezet.
Az első év után, 1952 nyarán költözni volt kénytelen…
„A szocialista tervgazdálkodás egyik torzszüleményeként az egymástól mintegy 250 kilométerre lévő tatai és kiskunfélegyházi középiskolát összevonták. Így én is az Alföldre kerültem, ahol a kezdetleges körülmények közepette, két év alatt harmincötről ötvenhárom méterre javult az egyéni csúcsom. Lehetőségeimben érdemi változás csak 1955-ben, az érettségit követően állt be, amikor felkerültem Budapestre, a Testnevelési Főiskolára. Itt foglalkozott velem először érdemben szakember, Harmati Sándor személyében.”
Ez a minőségi ugrás meg is látszott az eredményein.
„A komoly szakmai munka mellett az is sokat jelentett, hogy az elődök – de különösen Csermák József – változatlanul igen nagy hatással voltak rám. A következő évben, 1956 nyarán már a felnőtt bajnokságon is ezüstéremig jutottam egy 58,29 métert érő dobás révén. 1957-ben a párizsi Universiadén, 1958-ban pedig Stockholmban, a felnőtt kontinensbajnokságon további két bronzéremmel gazdagodtam. Bár egészen 1965-ig Harmati Sanyi bácsi irányította a felkészülésemet, párhuzamosan mind szorosabb együttműködés alakult ki példaképem, Csermák József és közöttem.”
Az 1960-as, római olimpiára már biztos csapattagként utazott…
„Elég jól alakult az ötkarikás bemutatkozásom, hiszen a szovjet Vaszilij Rugyenkov (67,10) és a lengyel Tadeusz Rut (65,64) közé sikerült egy 65,79 méteres dobással beékelődve, a második helyen végeznem. Két évvel később pedig a belgrádi Európa-bajnokságon már úgy tudtam nyerni, hogy 69,64-gyel egyben új kontinensrekordot is felállítottam.”
(A teljes írás a mob.hu-n elolvasható. Folytatása következik!)
