A 80 éves Csom István kilenc sakkolimpián játszhatott

Minden relatív, minden viszonyítás alapja, de azért vannak abszolút számok is. Csom István nemzetközi sakknagymester pályafutásában is találhatók ilyenek, hiszen kilenc sakkolimpián nagyon kevesen játszottak. Ráadásul nem is akárhogyan, hiszen neki komoly része van az 1978-as, Buenos Airesben kiharcolt olimpiai bajnoki címben és további három olimpiai ezüstéremben is. Csom István június 2-án ünnepli 80. születésnapját.

Csom István kilenc sakkolimpián küzdött a magyar válogatottban. Fotó: JochaPress

– Édesapám másodosztályú sakkozó volt annak idején. Sátoraljaújhelyen otthon is, meg az Ipartestületben is rendszeresen játszott, én is sokszor vele mentem. Emlékszem, olykor még szovjet katonákkal is asztalhoz kellett ülnie, mert úgy kívánta meg a helyzet. Amikor 1950-ben Budapestre költöztünk, édesapám a hóna alá vette a sakktáblát és gyakran a Városmajorban kötöttünk ki.

– Mikor kezdett el komolyabban sakkozni?

– Nagy dilemmában voltam éveken keresztül, mert a Petőfi Gimnáziumban elismerten jó labdajátékos voltam, a sakkozásról nem volt szerencsés beszélnem. Jól ment a kézilabdázás is, nagyon komoly mérkőzéseink voltak. Máig is nagy élményem, amikor iskolatársammal, Schmitt Pállal egy alkalommal a már akkor is hatalmas termetű, későbbi kétszeres olimpiai bajnok birkózót, Kozma Istvánt kellett lefognunk. Az egész meccs azzal telt, hogy Kozmát mindkét oldalról gyötörtük – váltakozó sikerrel.

– Az érettségi évében megnyerte az országos középiskolás sakkbajnokságot.

– Reális reményekkel felvételiztem a TF-re, ahol a sakkról egy szót sem szóltam. Miután egyik sportágban sem voltam kiemelkedő, így nem vettek fel, s ezzel nagyban eldőlt, hogy akkor sakkozó leszek. Szerencsémre a Városmajorból a VTSK sakkcsapatához vitt az utam,. ahol Réthy Pál és Kóródy Keresztély Imre korábbi olimpiai részvevők foglalkoztak velem alkalomszerűen. Ezeknek a sakkozásoknak a legfőbb hozadéka az volt, hogy rákényszerítettek a másik fejével való gondolkodásra.

– A VTSK-ban töltött évek után miként alakult a sorsa?

– Édesanyám halálát követően megnősültem, elhelyezkedtem a NIKEX-ben, ahol mindenki mindenkit fúrt. Az egyetemet is elkezdtem külker szakon, de közbejött az akkori egyik élcsapat, a Budapesti Spartacus hívása. Ekkor döntöttem végleg a sakkozás mellett.

Lengyel Levente

– Mikor játszott először az akkor komoly rangot jelentő országos egyéni döntőben?

– 1963-ban sikerült beverekednem magamat abba az elit társaságba, ahol rendszeresen játszott Portisch Lajos, Szabó László, Barcza Gedeon, Bilek István és további klasszisok, mert bizony akkoriban óriási volt a konkurenciaharc. Hatalmas meglepetésre két, vezető nagymestert, Szabó Lászlót és Lengyel Leventét is sikerült egy megnyitási újítással legyőznöm. Egyébként 1967-ben lettem nemzetközi mester, míg a nagymesteri címet 1973-ban tudtam megszerezni.

– Fejlődését kiknek köszönhette?

– A folyamatos önképzés mellett sokat jelentett számomra a dr. Liptay Lászlóval kialakult barátság. Vele a Typográfia sakktermében ismerkedtem meg, ahova gyakran eljártam, hogy meghallgassam a sokszoros magyar bajnok, Barcza Gedeon előadásait. Ott minden szempontból jó társaság jött össze, kellemes alaphangulatban segítettük egymás fejlődését. Máig is hatalmas megtiszteltetésnek tartom, hogy Portisch Lajos nagymester meglepetésre engem választott szekundánsának 1973-ban a Tigran Petroszjan elleni világbajnokjelölti párosmeccsre történő felkészüléséhez. Akkor tanultam meg igazán, hogy a sakk milyen komoly fizikai és szakmai munka egyidejűleg.

– Ekkor Ön már két sakkolimpián is szerepelhetett.

– 1970-ben, 1972-ben majd később, 1980-ban is a második helyezett magyar válogatottban sakkozhattam. A legnagyobb sikert természetesen az 1978-as ötkarikás torna jelentette, ahol a negyedik táblán veretlenül játszva tettem hozzá pontjaimat a végső sikerhez.

– Mondana valami speciális élményt erről az argentínai tornáról?

Barcza Gedeon

– Miután a hivatalos ünnepség igen gyengén sikerült, még a Himnuszt sem játszották el tiszteletünkre, így Portisch Lajossal elhatároztuk, elmegyünk egy katolikus templomba. A csapat vezetője, Gábor Zoltán valahogy ráérzett, mert miközben indulásra készülődtünk, benyitott hozzánk. „Hova, hova, elvtársak?” – kérdezte. Mire Portisch Lajos röviden válaszolt¨„Megyünk a templomba, hálaadó misére, az olimpiai győzelmünk tiszteletére, Gábor elvtárs.” Az elnökhelyettes erre szokatlanul hosszan nézte a plafont, majd elengedett minket: „Menjenek, Portisch elvtárs.”

Portisch Lajos. Fotó: JochaPress

– Minden csapatsportágban komoly szerepe van az eredményekben az edzőknek. A sakkozóknál ezt a feladatkört szövetségi kapitányok töltötték be.

– A legnagyobb sikereink idején a jó sakkozó és még jobb emberismerő Navarovszky László volt ez az ember, aki kitűnően ismerte a sakkozók lélektanát. Ő nem csak egyszerűen összeállította az adott napon szereplő csapatot, hanem az ugyancsak jól ismert ellenfelekhez kereste a legjobbnak vélt személyi összetételt. Ő számolt a sakkozók kiállhatatlan természetével és azzal is, hogy mennyire elfogultak a saját játékrendszereiktől. A sakkozásban valóban minden emberi gyengeség tetten érhető és Navarovszky mindezeket nagyon jól ismerte és be is számította a döntéseiben. A „nehéz” sakkozók által is elismert szakember volt.

– A sikeres évtizedeket követően komoly nehézségek is adódtak az életében.

– A rendszerváltás idején a szövetkezeti mozgalom feloszlott, a Spartacus sakkszakosztálya is megszűnt. Évekig csak „kóvályogtam”, míg végül 1997-ben Pakson találtam végleges támaszpontra. Ott elsősorban a fiatal tehetségek felnevelését várták tőlem. Én magam pedig azt szerettem volna, ha megtalálom az utódomat. Ez a törekvésem legjobban Berkes Ferenccel kapcsolatosan öltött testet, ő ugyanis mindmáig a magyar sakkolimpiai csapat biztos pontjának számít. Az utolsó, hasonlóan sokat ígérő tanítványom Antal Tibor Kende volt, aki sajnálatomra a legutóbbi években felhagyott a komoly sakkozással.

Berkes Ferenc Portisch Lajossal. Fotó: JochaPress

– Mikor ült utoljára sakkasztalnál?

– A 2014-es évadban már mindössze egy alkalommal játszottam a csapatbajnokságban, ahol hatalmas időzavart követően szerencsére nyertem. Ez az új, „időadagolós” rendszer végképp nem felelt meg az én stílusomnak, miként a számítógépek főszereplővé történt előrelépése is döntően, rossz irányban befolyásolja a sakkozást.

– Ön most nyolcvan éves és már szinte minden, megkapható kitüntetést átvehetett.
– Az 1983-ban nekem ítélt „Mesteredző” címnek különösen örülök, mert ez az oktatói tevékenységem elismerését jelenti. Később átvehettem a Maróczy-díjat, a Budapest „Pro Urbe” díjat és ugyanezt a kitüntetést lakóhelyemen, Óbudán is nekem ítélték. Az pedig extra jóérzéssel tölt el, hogy szülővárosom, Sátoraljaújhely is díszpolgárává választott.

(jochapress / Jocha Károly)