A 70 éves dr. Fenyvesi Csaba szerint: az edző szerepe perdöntő!

A remélt szűk családi kör helyett barátok sokasága is ünnepelte dr. Fenyvesi Csabát szombaton este, egy elegáns vendéglőben, ahol sikerült a kerek jubileumhoz – 70. éves vasárnap – érkezett, háromszoros olimpiai bajnok párbajtőrvívót elérni. 

     – Nagyon jó érzés ennyi embert együtt látni, ami azt is jelenti, hogy ilyen sokan szeretnek – mondta meghatottsággal a hangjában 1968, Mexikóváros csapatbajnoka, aki 1972-ben, Münchenben, egyéniben és csapatban is aranyérmet vehetett át. – Az ilyen események komoly erőt adnak a következő évekre is.

– Önnek igazán sikerekben gazdag a pályafutása. Mi mindenre volt ehhez szüksége?

– Mivel egy házban laktunk a Kamuti-fivérekkel, őket követtem a BVSC vívótermébe. Így kerültem a vívósportba és azzal foglalkozhattam, amihez – mint kiderült – tehetségem is volt. A kétéves, debreceni középiskolás kitérő a tanulmányaimnak és a sportbeli előmenetelemnek egyaránt nagyon jót tett. Édesapám súlyos betegsége miatt kellett visszatérnem a fővárosba, ahol az Eötvös Gimnáziumban érettségiztem, majd az orvosi egyetemen folytattam tanulmányaimat.

– Miközben a vívásban is szépen haladt előre…

– Debrecen után már mindhárom fegyvernemben II. osztályú minősítésem volt.  A BVSC-be visszatérve Hatz József, Vári Attila, majd dr. Bay Béla kezei alá kerültem. Sokkal többet edzettem, mint a mai legjobbak, de ha nincs Béla bácsi, nem jutottam volna el idáig. A jó edző – jelen esetben ő – léte perdöntő egy pályafutás során.

– 1967-ben először harcolta ki a világbajnoki csapatban való szereplés jogát.

– Sákovics József és Béla bácsi nem szerették egymást, de a párbajtőrben és tőrben kiírt öt-öt válogató közül nyolcat sikerült megnyernem. A montreali Vb-n egyéniben ötödik, csapatban harmadik lettem. Az 1968-as, mexikóvárosi olimpián pedig B. Nagy Pál, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán és Schmitt Pál társaságában aranyérmet szereztünk.

Volt e valami extra titkuk, hiszen azokban az években másoknak nem túl sok babér termett.

– Hihetetlen összetartás jellemzett bennünket. München előtt például Kulcsár Győző egy fogadásos asszóban rosszul lépett, lábsérülést szenvedett, és a lábtőcsontjából letört egy darab. A csapat az egészséges lábáról készült röntgenleletet mutatta be az orvosi konzíliumnak, így Kulcsár benne maradt a csapatban. A turpisság kiötlői ugyanis biztosra vették, hogy Kulcsár amikorra kell, addigra felépül.

– A három olimpiai bajnoki aranyérmet követően voltak döccenők is pályafutásában.

– Kórboncnok, sebész majd plasztikai sebész lettem, majd egy ritkán  előforduló betegség, a „Quillain apró betűs”, a „Quillain Burret-szindróma” csaknem elvitt. Egy hónapnyi krízist követően jobbra fordult a sorom, azóta nincs semmi bajom.

– Papíron rokkantnyugdíjas orvos, de nagy néha még ma is operál.

– Ami nagyon fontos: élvezem az életet! Örülök a második házasságomban született két gyermeknek. A fiú tizennyolc, a lány tizenhat esztendős. Nagy vágyam, hogy az unokáimnak is tapsolhassak.

– A magyar vívósportra milyen rálátása van?

– Azt hiszem, elkezdődött valami, méghozzá jó irányban van mozgás. A mindenkori válogatottjaink kezdenek rájönni, hogy sokkal több munkára van szükség, mint 2-3 évvel ez előtt is volt.

– A pozitív változások talán már a hazai Vb-n is érzékelhetőek lesznek?

– Ez ma még teljesen bizonytalon. Híjon fel a Vb után, és akkor majd megmondom…