Kézilabda: Hogyan lett Piciből Frici a ma 88 éves Lengyel Gábor?

Az emberek jelentős többsége szeret általánosítani. Az idősekre gyakran ráhúznának bizonyos sémákat és ezzel el is lennének intézve. Például, hogy feledékenyek, az idő múlásával egyre kevesebb dolog jut eszükbe.Pedig ez messze nem így van. Jó példa erre a magyar kézilabdázásban versenyzőként és szakvezetőként egyaránt maradandót alkotott, július 15-én már a 88. születésnapját ünneplő Lengyel Gábor, akivel két órát beszélgettünk, majd többszöri email üzeneteiben további információkkal árasztott el, úgymond kiegészítésként. Magam is kíváncsian vártam, mit lehet kihozni a kapott információáradatból?

Lengyel Gábor (j) Sterbinszky Amáliával beszélget (fotó: jochapress, archív)

– 1946-ban a fasori Evangélikus Gimnáziumban történt– kezdte a múltidézést Lengyel Gábor –  az első órán testnevelő tanárom labdát nyomott a kezembe azzal a feladattal, hogy szervezzem meg az osztály kézilabda csapatát. Az iskolában a „kavicsos” udvaron – külön az alsósoknak és felsősöknek – osztályok közötti bajnokságra kerül sor, ahol a mi osztályunknak is rész kell vennie. A csapat összejött, nekem a kapus poszt jutott.

– Tizenhat éves volt, amikor egyik osztálytársa megkérdezte, lenne-e kedve az iskolát patronáló Vörös Meteor (VM) egyesületi edzéseire lejárni?

– Természetesen lett, és ezzel megkezdődött kézilabdás pályafutásom. Első sikerélményem az ifi csapatunkkal a terembajnokságban elért bajnoki aranyérmem volt, amit egy év múlva sikerült megismételni. Teremben kispályán, szabadtéren nagypályán mindig kapusként szerepeltem. Már a VIII. kerületi Baross utcai VM-pályán játszottuk a meccseinket, amikor egy ifi mérkőzésen – szükségből – kikerültem a mezőnybe. Ez a „kirándulás” olyan jól sikerült, hogy jobbkezes, jobboldali átlövőként folytattam.

– Miként alakult ez a mezőnybeli pályafutás?

– Az ötvenes években még kis-és nagypályán is lehetett játszani, de eljött az idő amikor választani kellett a két lehetőség között. Bár néhány mérkőzésen nagypályán is feladatot kaptam, sőt egy NB I-es bajnoki mérkőzésen kapusként is szerepeltem, végül feladva az ingázást, a kispályát választottam.

– Mikor mutatkozott be az élvonalban?

– 1954-ben játszottam első NB-s bajnoki mérkőzésemet, mint ifi játékos. 1957-ben – bár katona voltam – bekerültem a Vörös Meteor felnőtt keretébe, ekkor már bal- és jobbszélen is pályára kerültem. Ebben az évben megnyertük a magyar bajnokságot. Sajnos 1958-ban, az adott lehetőségek ellenére csak a második helyet sikerült elérni.  Ezt követően, személyes okok miatt, 1959-ben átigazoltam az FTC csapatához, velük két negyedik helyezést értünk el a következő bajnokságokban. A maiak közül ki hinné el, hogy abban az időben volt sasszéból, futtából is kapuralövés /nagypályáról átvett/, alsó-felső elhajlásos lövés, svédcsavar, csehcsavar, sőt még pörgetett-, vagy légi dobás is.

– Hogyan lett válogatott játékos?

–  Egy alkalommal a hazai nemzetközi tornára nem érkezett meg az egyik meghívott csapat, ezért engem például a nézőtérről hívtak be a hirtelen „összetrombitált” U-válogatottba – szerencsére volt nálam szerelés. Ez volt a nemzetközi bemutatkozásom. Mutatott játékom alapján Cséfay Sanyi bácsi meghívott a felnőtt válogatott keretbe. Ma is úgy gondolom, ha nem lettem volna váratlanul U-válogatott, talán soha nem kerülök szóba az A-válogatottnál…

– Ez az előléptetés 1957-ben történt.

– Igen, tatai edzőtábor következett, majd a válogatottal kijutottam az 1958-as berlini vb-re, ahol a csapat a VII. helyen végzett. Annyit szeretnék ehhez az eredményhez hozzáfűzni, hogy:

• abban az időben nem nagyon volt szabályos méretű kézilabda csarnok, ahol edzeni tudtunk volna. Tatán, illetve a TF munkacsarnokában volt csak lehetőség, viszonylag megfelelő méretű pályán gyakorolni,
• az edzőtábort leszámítva, csak munka után, este voltak edzések, mert nem rendelkeztünk munkaidő kedvezménnyel,
• többségünknek nem volt semmilyen nemzetközi tapasztalata,
• a VB-n olyan méretű csarnokban, annyi nézővel /természetesen nem magyar/ találkoztunk, amit előzőleg csak hallásból tudhattunk,
• egy pici szerencsével, – ilyen előzmények után is – akár az 5-6. helyért is játszhattunk volna, de Norvégiától „érdekes” körülmények között két góllal kikaptunk. Miután Jugoszláviát a helyosztón sikerült legyőzni, végül is az akkor jónak mondható hetedik helyen végzett a csapat. Feltehetően igaz a hivatalos szám, amely szerint 13-szoros válogatott voltam, de mellette legalább még harmincszor szerepelhettem a nemzeti együttessel azonos Budapest válogatottban.

– Ön meglehetősen fiatalon visszavonult.

– Igen, mert már 1957/58-ban a Vörös Meteor nagypályás ifi fiúk edzője lehettem és attól kezdve ez a munka egyre fontosabb lett számomra. Az edzősködés első éveiből 1961-et kell kiemelnem: ekkor az FTC fiú ificsapatával bajnokságot nyertünk. Erre felfigyelve a VM elnöke, miután az NB I-es felnőtt női csapat a szezon felénél nulla ponttal az utolsó helyen állt, kérte: vegyem át a csapat irányítását. A megszerzett 10 pont ellenére a kiesést nem sikerült elkerülni. Szinte nulláról kezdtünk új csapatot építeni – 1967-ben tudtunk visszakerülni az élvonalba.

– Beszéljünk egy kicsit a női ifi-junior válogatottnál végzett munkájáról!

– 1966-ban arra kaptam megbízást, hogy állítsam össze az ifjúsági válogatott keretet. Szerencsére sikerült az érdekelt edzőkkel folyamatos, jó munkakapcsolatot kialakítani, a keretet összeállítani és a munkát megkezdeni. 1966-tól 1976-ig 134 mérkőzésre készítettem fel a csapatot. Az elért, jelentősebb eredmények:

1967. junior vb / már csak kísérleti VB néven/ Hollandiában ezüstérem /. A döntőben Romániától úgy kaptunk ki a 2×25 perces mérkőzésen, hogy a 10 kapott gólból öt 7 méteresből született, 15 percet játszottunk emberhátrányban, ami alatt 4 gól született. Ifjúsági Barátság Kupa, Bulgária II. hely /1967/, Ifjúsági Barátság Kupa Ózd III. hely, /1972/, IBV, Baku, 4.hely./1975/

– Milyen volt a kapcsolata az 1955-1978 között működött női szövetségi kapitánnyal, Török Bódoggal?

Török Bódog (fotó: jochapress.hu, archív)

– Megbízásomtól kezdve, sikerült kitűnő emberi és szakmai kapcsolatot kialakítani vele. Úgy gondoltam akkor lehet csak értékes a munkám az utánpótlás kerettel, ha olyan játékosokat tudok kiválasztani és fejlődésüket elősegíteni, akiket később, gond nélkül lehet a felnőtt válogatottba „átemelni”. Az 1976-os, montreali olimpián III. helyen végzett csapatból 10 játékos szerepelt korábban az utánpótlás keretben. Sokat „gondolkoztunk”, dolgoztunk együtt. Élveztem a bizalmát, egy idő után a kapusok felkészítését is rám bízta. Az 1971-es és 1973-as világbajnokságra én is a csapattal tarthattam, az 1976-os, a montreali olimpiára való felkészülésben is jelentős segítséget nyújtottam neki. Akkor még nem volt lehetőség a videózásra, a mérkőzéseken kis riportermagnómmal minden történést rögzítettem, így a mérkőzések végeztével, hamar el tudtam készíteni a történtek, statisztikák értékelését.

– Évekig ott volt a méltán világhírű „Bogyi bácsi” közelében. Hogy látta, miben volt ő különösen jó?

– Azon kívül, hogy végtelenül korrekt emberi kapcsolatai voltak a játékosaival, egyvalamiben egészen kivételesnek láttam. Ahogyan a mérkőzések előtt fel tudta készíteni választottjait a következő 60 percre, azt élmény volt közelről hallgatni. Világos és egyértelmű taktikai elképzelései voltak egészen a végső, hármas sípszóig és ezeket a terveit érthetően le is vezette, majd közölte: „kimegyünk és megnyerjük a mérkőzést”! És ezeknek a prognózisainak megvoltak a szakmai alapjai is.

– Közben 1969-ben a Csepel felnőtt női élvonalbeli csapatának vezetőedzője lett, 1974 decemberében pedig ugyanott az újonnan alakuló módszertani osztály vezetőjévé léptették elő.

– Csak a lányokkal közös célunk, a bajnokság 4. helyének megszerzését követően vállaltam el ezt az új feladatot. (Mindössze két ponttal maradtunk le a 3. helyezett Ferencváros mögött.) A kiemelt sportklub, a Csepel SC 17 szakosztályának szakmai feladataival foglalkozni megtisztelő feladat volt. 1954 után ismét elvégeztem a játékvezetői tanfolyamot és – nagy szerencsémre – hamarosan, komoly feladatokat is kaptam. 1982-1986 között a Postás SE-nél edzősködtem, majd a Tatabányai Bányász SC, „szétesett” csapata irányításával bíztak meg. A kitűzött célokat – nemcsak a játékosok miatt – nem sikerült elérni.

– Hogyan került végül is a szövetségbe?

– 1988 novemberében a naponkénti vonatozásaim egyikén összetalálkoztam a tatai edzőtáborba igyekvő főtitkárral, Madarász Istvánnal. Kérdezte, nem tudok-e javasolni valakit, aki alkalmas lenne szakfelügyelőnek? Hamarjában nem ugrott be megfelelő név. Meglepődésemre másnap azért keresett telefonon, hogy engem szeretne felkérni a feladat ellátására. Hosszas gondolkozás után megállapodtunk. Nem voltam könnyű helyzetben, mert elődöm úgy adta át szerepkörét, hogy „a szekrényben mindent megtalálsz, amire a jövőben szükséged lehet”, és távozott. Úgy gondolom ennek ellenére a feladatokat a jó partneri kapcsolatok kialakításával sikerült elvégezni. 1992-től a versenybizottság vezetőjeként dolgoztam az 1995-ben volt nyugdíjazásomig, amely állapot 2000. júniusában lett végleges.

– Milyen változtatások fűződnek az Ön működéséhez?

– Sikerült elfogadtatnom, hogy a mérkőzéseket csak teremben lehetett megrendezni, bevezették a játékengedélyeket, számitógépes nyilvántartásba került valamennyi mérkőzés, kötelező lett a felnőtt csapatoknak utánpótlás csapatot versenyeztetni, versenybíró továbbképzést rendeztünk, a mérkőzésekre a versenybizottság küldte a hivatalos időmérőt…

– Közben egyéb szakmai megbízatásokat is betöltött.

– Igen. 1991 nyarán például kapitány nélkül maradt a férfiválogatott. Megbízott edzőként 17, hivatalos, országok közötti mérkőzésen vehettem részt. Két tornagyőzelem mellett a barcelonai előolimpián a IV. helyen végeztünk. 1996-ban pedig a Női Főiskolai VB-n, Bulgáriában, irányításommal végzett a női válogatott a VII. helyen.

– 1995 után jöhettek volna a megérdemelt pihenés évei?

– Ilyesmiről mindmáig nincs szó, legfeljebb azt mondhatom, hogy ritkulnak a szakmai programjaim. Papíron huszonnyolcadik éve vagyok nyugdíjas, de 2001-ig nyugdíjasként tovább dolgoztam teljes munkaidőben. Az 1992-s női ifi Eb után az 1995-ös osztrákokkal közösen rendezett női vb-n is, ahol mindenki számára ismeretlen feladatokat kellett megoldani. A nemzetközi szövetség és a résztvevők is jónak értékelték tevékenységünket. 2000-ben megbíztak a Játékvezető Bizottság (JB) ellenőri albizottságának vezetésével. Innen 2012-ben mentem „nyugdíjba”. Addig rendszeresen előadásokat tartottam, a játékvezető képzésben részvevőknek. Fiatal játékvezetők részére módszertani útmutatót, majd egy 1000 kérdésből álló szabálytesztet állítottam össze.

– Feltehetően számos kitüntetésben is részesült?

(Fotó: jochapress, archív)

– Csak a számomra legjelentősebbeket említeném: Mesteredző (1991), Magyar Sportért Kitüntető Cím (1996), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetés (2010), Török Bódog Életmű-díj (2018). Talán az is szerencsésnek mondható, hogy életem során a mindenkori vezetőim azonosulni tudtak elképzeléseimmel, azok végrehajtását segítették. Örömömre szolgált, hogy sok játékost sikerült hozzásegítenem céljai eléréséhez.

– A sportág jelenéről mondana valamit?

– Nehéz erről beszélnem. A játék folyamatosan változik. a szabályok gyakori változtatása viszont nem szerencsés. Elgondolkoztató, hogy magyar edzők vezetésével az ifjúsági- és juniorkorú magyar játékosok kitűnő nemzetközi eredményeket érnek el, de később ezek a játékosok sokszor „idegen” edzőkkel ………? Hosszú évek óta nem sikerül ezeket a tehetséges játékosokat beépíteni a felnőtt csapatokba. Régen úgy tartottuk, egy adott kerethez meg kell találni a jó taktikát, vagy a jó taktikához kell megkeresni a játékosokat. Ma nem biztos, hogy így van.

– Egy prózai kérdés feltételével oldjuk a felsorolások sorát. Kérem, árulja el, mióta szólítja szinte mindenki a magyar kézilabdázásban Fricinek? A Gábor névből ez ugyanis semmilyen úton nem vezethető le?

– Előbb csak Pici volt a becenevem /nagyobb fiúkkal fociztam/, amit azután a gimnáziumban valaki Piciről Fricire változtatott, feltehetően egy elhallás miatt. Ez azután rajtam maradt mindmáig.

Kedves Lengyel Gábor, kedves Frici! További jó egészséget, további aktív éveket kívánok a magyar kézilabdás társadalom nevében is!

(jochapress / Jocha Károly)