A fenegyerek még mindig üti a labdát
Alig múlt tizennégy éves és már felnőtt magyar bajnok volt. Klampár Tibor még ma is a magyar asztalitenisz sport álló csillaga. Egy hét múlva hatvanharmadik születésnapját ünnepli, de még mindig játszik. A pingpongütő igazi hangszer a kezében, immár több mint ötven éve.
Az 1979-es phenjani világbajnokságon Jónyer Istvánnal és Gergely Gáborral csapatbajnoki aranyérmet nyertek. Jónyerrel párosban másodikak lettek. Két évvel később Újvidéken megint ezüstérmet nyert, majd a Világkupán ismét a legjobbnak bizonyult. Itthon összesen huszonnyolcszoros bajnok!
Egy két évvel ez előtti, érdekes várpalotai találkozásnak köszönhetően kéthetente egy veszprémi családi házban kialakított teremben nyesi, pörgeti, üti a labdát.
„ Egy bemutató meccs után odalépett hozzám egy úriember, bemutatkozott, majd arra kért, hogy látogassam meg egyszer és üssük a labdát egy kicsit – emlékezett az első találkozás különös pillanataira Klampár Tibor. – Ő volt Gál Ottó, akinek elfogadtam a meglepő invitálását. Azóta már elmélyült a barátságunk, s nemrég rólam nevezte el a termét, melyet együtt avattunk fel. Itt újdonsült barátaimmal játszunk nagy meccseket, s igazán megható az a szeretet, ahogy fogadnak. Fotóim és a velem készült újságcikkek díszítik a falakat.”
– A zuhanyhíradó szerint egyszer 9-8-ra vezetett a házigazdája, de végül nem nyert.
„Valóban volt ilyen részeredmény, de aztán megfordítottam az állást. Senkit nem hagyok nyerni. Ráadásul Ottó igazán jól játszik, nagy küzdő. Hajt minden pontért, de nem engedhetem meg, hogy presztizsveszteség érjen. A beszélgetésekből tudom, hogy édesapja egykoron gyerekeket tanított a sportágra, nála is látható, hogy van érzéke ehhez a gyönyörű játékhoz.”
Gergely Gábor mindig jókedvű (Fotó: blikk.hu)
– Negyven éve nem áll össze olyan csapat, mint az önök zseniális triója. Akkor verték agyba-főbe a kínaiakat, amikor legyőzhetetlenek voltak. Mi az oka annak, hogy ilyen sokat kell várnunk hasonló sikerekre?
„Én az edzőkben látom elsősorban a hibát. Mert gyengék. Nem megfelelő a versenyzők kiválasztása és képzése. Legalábbis kevés az igazi világszínvonal eléréséhez, ami itthon történik ezen a területen.”
– Klampár Tibor is edző. Méghozzá sikeres, hiszen az Extra-ligát megszakítás nélkül ötször megnyerték a Celldömölkkel.
„Igen, lehet, hogy én is hibás vagyok és nem értek a játékhoz és ezért nincs olyan igazi kiugró eredményünk, amire a világ is felkapná a fejét. Persze ez nem igaz, mert értek hozzá. Ugyanis abban biztos vagyok, hogy nálam az alapképzés rendben van. Kéz, láb, testtartásban, mozdulatsorokban nem hibázok. Aki csak NB III-ban játszott, az nem biztos, hogy jól tudja ezeket. Persze az is baj, hogy kevés olyan gyerek van, aki feltétel nélkül alárendelné magát a sportágnak. Inkább a telefonokat nyomogatják, vagy mit tudom én, mit csinálnak. Én annak idején reggel kilenckor elmentem otthonról és este tízkor keveredtem haza. Megállás nélkül edzettem, gyakoroltam, meccseket játszottam.”
Jónyer István az egyetlen, magyar szabadfogású birkózó világbajnokkal, Kovács Istvánnal (Fotó: jochapress.hu)
– Fábry Sándor műsorában egykori csapattársa, Gergely Gábor azt mondta, hogy ha bármelyikük hiányzott volna az aranycsapatból, nem nyernek világbajnokságot. Igazat mondott?
„Természetesen. Remekül kiegészítettük egymást. Gabinak remek volt a lába, „összeszedte” a labdákat a legnehezebb szituációkban is. Pista finomabban pörgetett, nagyobb „falsokat” adott a labdába. Én meg nagyon gyors voltam az asztal fölött. A kínaiak ma is azt játszák, amit én akkor. Csak még gyorsabban. És a szervák is mások, alattomosabbak, rafináltabbak. Visszatérve hozzánk. A rólam nemrég megjelent könyvet így dedikáltam Gergelynek: téged a jó Isten küldött hozzánk! Ha nem jössz, sohasem vagyunk világbajnokok.”
– Klampár, a fenegyerek, miért?
„Sok balhém volt, az biztos. Hetedik kerületi gyerek voltam, amit csak Chicagóként emlegettünk. Legyen annyi elég, hogy négy és fél év eltiltásom volt a játéktól különböző okok miatt. Ezért sok sikertől elestem a pályafutásom alatt. Maradt még bennem jó néhány aranyérem. Sajnos…”
( Donát Tamás / Vasárnapi Napló )
