A férfiak után a női kézilabdázókat is Párizsba várja Krámerné Agócs Valéria
Évtizedekkel korában sokkal kevesebb volt az átigazolási szenzáció a magyar kézilabdázásban, mint mostanság. Egy érdekes klubváltásról azonban még évekkel később is beszéltek a sportág rajongói azt a kérdést eldöntendő: megérte-e a Vasasnak elhoznia Krámerné Agócs Valit a Budapesti Spartacusból?
Krámerné Agócs Valéria (fotó: jochapress)
Bátran állítom, ez a kérdés máig is hiányolja az egyértelmű választ, hiszen Agócs Valit elsősorban azért akarta a Vasas, mert az irányító-átlövő Vali érkezése esetén eggyel több játékos készült és versenyezhetett volna egyazon klubban. Ami tény: a Horváth Klárával elcserélt Krámerné végül ott volt az 1982-es, budapesti rendezésű világbajnokságon.
Végre sikerült Valival összehozni egy találkozót, mégpedig Ürömön, ahol a két fia közül a nőtlennel lakik együtt. Az első kérdés ugyan nem kimondottan a szakmát célozta, ám a házigazda nem lepődött meg, hanem villámgyorsan és határozottan válaszolt.
– Mióta van nyugdíjban és milyen a nyugdíjas élet?
– Ötödik éve élvezem és nagyon jónak tartom. Több, számomra kimondottan előnyös része van. Nincs semmiféle időbeli kötöttségem. Másrészt mindig azt csinálok, amit éppen akarok, ami kedvemre való. Bőven vannak lemaradásaim, amiket az aktív éveimben halmoztam fel, így most ezeket a restanciákat is megpróbálhatom ledolgozni. Meglehetősen nagy házban lakunk, itt mindig van mit csinálni, felújítani. Most éppen a fürdőszoba következik…
– Visszafelé haladva az időben, a nyugdíjba vonulása előtti utolsó munkahelye melyik volt?
– Békásmegyeren tanítottam a Pais Dezső nevét viselő általános iskolában, ahol nem kevesebb, mint 29 évet töltöttem el. Sok volt a tennivaló és sok volt a sikerélmény is. Összeszámoltuk a kollégákkal, annak idején átlagosan minden harmadik napra jutott valamilyen iskolai sportverseny, ami ma már nem jellemző. Egyébként azért bírtam ki egy helyen jó alaphangulatban, mert a testnevelési munkaközösség nálunk tényleg olyan volt, mint egy család. Hatan voltunk, vagy húsz évig én voltam a közösség vezetője. Közöttünk volt Feketéné Jamrik Éva is, aki alsóbb szinten kézilabdakapusként kötődött a sportághoz. A jó hangulat nekem megérte, hogy egy helyen maradtam.
– Feltehetően Ön a kézilabdát favorizálta…
– Ez csak részben igaz, mert a kerületi iskolák között szétosztották az egyes sportágak versenyeit, s ahol mi voltunk a házigazdák, azokkal a programokkal kiemelten kellett foglalkoznunk.
– A 29 év előtt még máshol is dolgozott?
– Igen, abban a néhány évben például a Népstadion és Intézményeinél is megfordultam. elsősorban a pályák időbeosztásaival foglalkoztam, meg a labdarúgó tornák bonyolításában is részem volt. Mellette edzősködtem is, néhány szezont az NB II-es Budakalász mellett is átéltem. Azt az érzést is meg kellett érnem, hogy hiába van bajnokcsapatom, nem mehettünk fel az NB I/B-be, mert nem volt hozzá pénz.
– Visszafelé haladva most már illik feltenni a kérdést: hogyan lett éppen kézilabdázó és miért nem lett mondjuk asztaliteniszező vagy kosárlabdázó?
– A Fejér vármegyei Perkátán születtem, ahonnan hosszú és kacskaringós út vezetett számomra a kézilabdázás élvonalához. Annak idején került a dunaújvárosi labdarúgókhoz a kapus Aczél Zoltán, akinek a felesége lett a testnevelőnk. Akkor 14 éves voltam és a tanárnő látott bennem fantáziát. Az első próbát egy, a közeli Adonyban megrendezett atlétikai verseny jelentette, ahol a viszonylagos gyorsaságom ellenére nem nyertem semmit. Mintegy ráadásként mondta, lökjek egyet a súlygolyóval, ami annyira jól sikerült, hogy a tanév végén az úttörő olimpiát is megnyertem. Ám látván a hatalmas termetű súlylökőket, erről a sportágról hallani sem akartam.
– Ezután már a kézilabda következett?
– Igen, a tanárnő ugyanis elvitt a Fradiba, ahol nem tört ki a tapsvihar, amikor megláttak, mivel én nem dobtam, hanem lökem a labdát. Egy év alatt sokat javultam, akkor már az ifiknél játszhattam és 10-15 gólokat lőttem meccsenként. Újabb egy év elteltével pedig felvittek a felnőttek közé. Tizenhat éves voltam, amikor már az 1971-ben bajnokságot nyert csapat tagja lehettem. Ebben az időben még balszélsőként kaphattam játéklehetőséget.
– Akkor még salakon és bitumenen is játszottak.
– És úgy mutatkoztam be, hogy a Vasas válogatott kapusát, Bujdosó Ágotát átejtettem, meg dobtam neki egy svédcsavaros gólt is. Ettől kezdve a közönség kedvence lettem. Ez nem sikerülhetett volna a sok segítség nélkül, amit elsősorban Elek Gyulától és feleségtől, a Potyitól, Rothermel Annától kaptam.
– A jó kezdésből mégsem lett hosszútávú együttműködés a zöld-fehéreknél.
– Így igaz, miután éveken keresztül idősebb játékosoknak több játéklehetőséget adtak, mint nekem, aki akkor már egyértelműen jobb voltam. Ezért 1974-ben átigazoltam a Budapesti Spartacusba, ami utólag is jó döntésnek bizonyult. Bár Török Bódog is behívott néhányszor, de érdemben csak Csík Jánosnál lettem 1980-tól válogatott. Ekkor kezdeményezték, jöjjek át a Vasasba, ahol gyakorlatilag a válogatott első sora együtt játszott klubszinten is. Maga a világbajnoki részvétel az máig is óriási élményt jelent számomra, hiszen hatalmas nézősereg előtt játszhattunk és mindössze egy meccset vesztettünk, az akkori Jugoszlávia ellen. No és persze az ezüstérem is megtette a hatását, amit végül átvehettük!
Csík János (fotó: jochapress)
– Kikkel értette meg leginkább magát a játékostársak közül?
– Elsősorban a Gódorné Nagy Mariannával, akivel a Vasasban is nagyon jól összedolgoztunk. Azután az Angyal Évával, a Fifivel és a Sterbinszky Amállal jól éreztük egymás szándékát. Bár nála azért meg kell jegyeznem, hogy a vb-felkészülésen már csak keveset volt jelen. Ha csak a vb után megy ki Dániába, a csapat egészen biztosan még jobban „összeérhetett” volna.
– Azért ez a vb-ezüst igazán szépen csillog, ez jelentette a csúcsot a pályafutásán végignézve. Elégedett mindazzal, ami történt?
– Alapvetően nincs okom elégedetlenkedni. Ha valamit sajnálok, azt, hogy elég keveset voltam a családdal, ami sok, extra gondot jelentett. Megtörtént, hogy úgy aludtam otthon éjjel, hogy a fiam végig átölelte a nyakamat, s mire reggel felébredt, már nem voltam otthon. Ha valamiért, hát ezért mindenképpen van hiányérzetem.
– Több edzővel is készülhetett együtt, kivel találta meg legjobban az összhangot?
– Mindenképpen a Csík Janit említem elsőként, azután ott volt mellette a segítője, a Szabó Patyi István is, akinek elsősorban az emberi erényeit emelném ki.
– A férfiak után a nők is olimpiai selejtezőt játszanak.
– Bár a férfiakat többre taksáltam, de a nők továbbjutásával is számolok!
(jochapress / Jocha Károly)
