A háromszoros válogatott labdarúgó Aranyos Imrét Zidane-nak is hívták

Kispesten Zidane-nak hívták, Vácon bajnok lett, a Fradiban megégett, később háromszor behívták a válogatottba. Aranyos Imre a kilencvenes évek elejétől tíz éven át futballozott az NB I-ben, azóta eltávolodott a labdarúgástól, pedig a képesítései alapján nyugodtan dolgozhatna a sportágban. Az Aranynak szólított játékos szabadidejében a fiával teniszezik, és szeretettel gondozza törpenyulát a zuglói házában.

Aranyos Imre (fotó: Mirkó István)

– Ragaszkodott ahhoz, hogy lehetőleg Angyalföldön találkozzunk. Még mindig ennyire kötődik a Vasashoz vagy a helyismeret döntött?
– Tavaly vettünk egy szép házat Zuglóban, de előtte huszonöt évig laktunk Angyalföldön.

– Miért költöztek el?
– A kertes házzal beteljesült egy régi álmom, arra pedig nem is gondoltam két éve, hogy ennyire megszeretem a nyulakat. Mármint az én lógó fülű törpenyulamat, Zsebikét. Sokat játszom vele, ha éppen otthon vagyok.

– Elfoglalt?
– Eléggé. Egy építőipari cégnél dolgozom ügyintézőként. A vezérigazgatónk is élsportoló volt egykor, tudja, milyen nehéz belecsöppenni a civil életbe. Ez a melóm már tizenhat éve, és a főnök beleegyezésével néha alkalmi munkát is vállalok. Valahogy össze kell szedni a pénzt, most éppen a tetőfelújításhoz.

– És a foci?
– Az 54 évnél idősebbek között, a veteránbajnokságában játszom a BVSC csapatával. Két éve befejeztem az edzősködést. Utoljára az Ikarus U14–U15-ös csapatánál dolgoztam. Nem voltam túlfizetve, de ilyen szinten nem is várná el az ember, hogy ebből meg tudjon élni. Jó szájízzel váltunk el egymástól. Az Ikarus a szívemhez nőtt, jólesik, hogy visszavárnak.

– Ha visszatérne a futballhoz, gyerekekkel szeretne foglalkozni?
– A felnőtt korosztállyal is megtalálom a hangot, mégis jobban örülnék, ha egy labdarúgó-akadémia csapatánál lehetnék a szakmai stáb tagja. A TF-en szereztem középfokú edzői végzettséget, a B licencet a pályafutásom vége felé csináltam meg, az A is megvan. A Prót nem akarom elvégezni, isten ments! Nem is edzősködöm, akkor meg minek?

Úgy érzem, a mi korosztályunkat elfelejtették a magyar futballban. Az NB I-ben és mintha már az NB II-ben is ez lenne a helyzet. A mi generációink tagjai, a mai 50-60 éves korábbi labdarúgók nehezen tudnak érvényesülni a profi pályafutásuk végén. Ez az igazság.

– Bizony az ön korábbi mentora, felfedezője, Csank János is kifelé megy az edzői szakmából, vagy éppen már kint is van. Fel tudja idézni az első találkozását Csankkal?
– Egerben nőttem fel, ott kezdtem a pályafutásomat, tizennégy éves lehettem, az idősebbekkel edzettünk a később válogatottságig eljutott kispesti játékossal, Sass Jánossal és a későbbi váci bajnokcsapat középpályásával, Simon Antallal. Csank nem értett egyet azzal, hogy feljebb játszunk, visszarendelt a saját korosztályunkhoz. Iszonyú kemény edzéseket tartott, megadta az alapokat, szinte ebből éltem a pályafutásom végéig. Már katonakoromban kis híján az ő játékosa lettem Békéscsabán: küldött értem egy embert, hogy menjek, de a Szarvas is érdeklődött. Azt mondtam, amelyik csapat vezetője hamarabb ér a laktanyába, hogy beszéljen velem, annak mondok igent. A Szarvas lett a befutó. Három és fél évet töltöttem ott, megnősültem. Ott lettem felnőtt futballista. Még visszatértem Egerbe, mert visszahúzott a szívem. Eger után jött Vác, Csank János újra jelentkezett. Szalai Attila, a mostani válogatott védő édesapja keresztszalag-szakadást szenvedett, nem volt bal oldali védő a csapatban, a mester megkeresett Egerben. Tartoztam neki annyival, hogy igent mondjak.

– De egyszer-kétszer, talán még Egerben, összecsattantak.
– Előfordult… Tizenhat évesen bekerültem a Heves megyei válogatottba, a Komárom-Esztergom megyei válogatott ellen az én góljaimmal 3-0-ra nyertünk. Megkeresett a Videoton egyik megfigyelője, szerette volna, ha a nyártól hozzájuk igazolok. Mondtam magamban, Csongrádiéknak jó csapatuk van, szívesen mennék hozzájuk.

– Másnap Egerben, az edzés előtt, közöltem Jani bácsival, hogy elmennék Székesfehérvárra. Azt mondta, hogy amíg ifista vagyok, nem megyek innen sehova. Akkoriban sértődékeny voltam, kapásból rávágtam, hogy akkor abbahagyom a futballt. Két hétig le is álltam, amikor megjelent nálam a serdülőcsapat kapitánya, a ma ügyvédként dolgozó Jacsmanik Erik, és átadta a mester üzenetét: Arany, azonnal gyere le edzésre, mert szétrúgom a s…ggedet. Ekkor tértem magamhoz.

– Volt egy másik, igazán vicces sztori: tizenhét évesen Egerben a felnőttcsapattal edzettem. Az egyik vasárnapi meccs előtt kiderült, hogy foghíjas a csapat. Csank feljött hozzám a lakásra, én épp vettem fel a kabátomat, indultam volna a szombati éjszakába. Ő bekopogott, ajtót nyitottam, mire megkérdezte: Arany, most mész? – Dehogy, most jöttem meg – válaszoltam. – Jó, akkor holnap kispados vagy – közölte velem. Vácon is együtt dolgoztunk az aranyérmes csapatban.

(A teljes írás a magyarnemzet.hu/sport tárhelyen olvasható)