A jégtáncos Sallay Andrást kitiltották Romániából!

Az olimpiai ezüstérmes, világbajnok Regőczy Krisztina-Sallay András jégtáncospár férfi tagját a nyolcvanas években kitiltották Romániából. Ez különösen fájt neki, mivel Erdélyben vannak a gyökerei.

Sokan sokáig a civil életben is egy párnak gondolták őket, és majdnem annyit is voltak együtt pályafutásuk alatt, ám családot már külön alapított Sallay András és Regőczy Krisztina. Sallay nem szakadt el szeretett sportágától, már több mint harminc éve az amerikai IMG cégnél ezen a vonalon dolgozik.

 -Regőczy Krisztina azt mondta, hogy részéről gyerekszerelem volt első látásra, amikor megpillantotta Sallay Andrást. És az ön részéről?

– Abszolút, ugyanígy éreztem én is.

– Hogyan lettek egy pár?

– Ugyanaz volt az edzőnk, és nyúzták a szülők őt, hogy csúnyán mondva, rakjon össze minket. Még a napra is emlékszem, 1967. február 17-e volt, amikor kijelentette: partnercsere, a Bandika a Krisztikével alkot egy párt. Már a kezdetektől zökkenőmentesen korcsolyáztunk együtt. Összeillettünk, jó volt az összhang közöttünk, nagyon éreztük egymás ritmusát. Persze a jégtáncban szinte együtt kell lélegezni is.

– Flört a testtel?

– Valami olyasmi. Már az első évben megnyertük az ifjúsági bajnokságot itthon. Aztán jött az első külföldi versenyünk, Karl-Marx-Stadtban is jól szerepeltünk. A hetvennégyes vb-n még mindenki sima jégtánccal rukkolt elő, mi voltunk az elsők, akik karaktertáncot mutattunk be. Bár csak hatodikok lettünk, de óriási sikert arattunk. Ennek híre ment, és el is nevezték Regőczy-stílusnak.

– Miért nem Regőczy–Sallay-stílusnak?

– Mindig a nő dominál a táncban, azért.

– Miben volt ez más, mint a korábbi?

– Attraktívabb, pörgősebb, látványosabb. A stílus megalkotásában hatalmas segítségünkre volt Nagy Zoltán, az Operaház szólótáncosa, valamint az angol edzőnk, Betty Callaway.

– Abban az időben gyanúsnak tűnt, ha valaki angol edzővel készült.

– Az egyik igen fontos állami vezető meg is kérdezte: „Maguk miért járnak Angliába, ott tisztább a levegő és jobban csúszik a jég?” Pedig nem volt semmi stikli vagy bűnös dolog mögötte. Zseniális edző volt, és rengeteget köszönhettünk neki.

– Ki fizette őt, gondolom, nem az állam?

– Nem, természetesen nem. Úgy tartotta a pártvezetés, hogy a jégtánc úri sport, fizessék a szülők. Szerencsére tehetősebbek voltak a szüleink, de Betty nem kért hatalmas összeget. Imádta, amit csinál. Persze, ahogy tudtuk, mindig adtunk neki egy kis pluszpénzt vagy olykor herendi porcelánt. Aztán hetvennyolctól már kaptunk komolyabb állami támogatást.

– Az egypártrendszerben minden sportolónak volt civil állása is, Ön mivel foglalkozott papíron?

– Már gyerekkoromtól rettenetesen szerettem a régiségeket, és nekem nem „kamu” állásom volt. Hetvenháromtól a bizományinál dolgoztam becsüsként, főleg antik bútorokkal foglalkoztam, és imádtam. Mellette élveztük a jégtáncot, sokat utazhattunk.

– A csencselés elfogadott és engedett tevékenység volt a sportolóknak a szocializmusban. Mik voltak a slágercuccok?

– Nem tudom, mi nem csináltuk. Élveztük a jégtáncot, és nem voltunk a seftelésre rászorulva. Butaság lett volna ezen megbukni. Érdekes módon mégis kirúgtak egyszer az egyik NDK-jégcsarnokból, Romániából pedig kitiltottak.

– Mit követett el?

– A németeknél NSZK-rendszámos autóval álltunk meg a pályánál, és emiatt zavart el onnan az igazgató, és kijelentette, többet náluk nem készülhetünk. Kriszta anyukájának svéd férje volt, övé volt a kocsi. A romániai eset komolyabb volt. Nyolcvankettő nyarán Nagyváradra kellett mennem, és eljött velem egy amerikai barátom is. Amatőr fotós volt, aki kattintgatott is bátran, mintha szabad levegőjű országban lenne. Lekapta a lovas kordét, a piacon áruló anyókát, amolyan művészi képeket csinált. Az ottani szegénység és nincstelenség még számunkra is megdöbbentő volt, hát még egy amerikainak. Az elhárítás azért tökéletesen működött. A határnál már vártak bennünket, elvették az útlevelet, a gépet és a filmet. Négy órán át ültettek, majd közölték: ki vagyunk tiltva az országból.

– Mivel indokolták?

– Azzal, hogy Románia negatív hírét akartuk terjeszteni. Semmilyen hivatalos papírt nem kaptunk a kiutasításról, de mégis izgatott a dolog. Dolgozott egy barátom a kolozsvári konzulátuson, és megkértem, járjon utána az ügynek. Végül ő is megerősítette, hogy valóban kitiltottak az országból. És ez zavart, mert a gyökereim mélyen visszanyúlnak Erdélybe, így nem járhattam vissza. Csak a nyolcvankilences forradalom után mehettem újra a szomszédokhoz.

– A politika nem szólt bele a karrierjükbe?

– Szerencsére nem, bár az eredményeinket magukénak érezték az ország vezetői, pedig sok közük nem volt hozzá.

Regőczy Krisztina (Fotó: jochapress.hu)

– A magyar jégtánc legnagyobb eredményét érték el nyolcvanban az olimpián, Lake Placidben. Az ezüstérmet mégis kudarcnak tekintették.

– A mi sportágunkban nem voltak előírt elemek, így nem lehet összehasonlítani a körtét az almával. Tehát minden előadás más és más. Az általános megállapítás az volt, hogy a magyaroktól ellopták az aranyat. Én úgy éreztem, és Kriszta is, hogy életünk legjobb kűrjét futottuk. Amúgy az utána következő vb-n nem voltunk olyan jók, mint Lake Placidben, mégis győztünk. Nagydolog volt az is, és valamelyest kárpótolt az olimpiai ezüstért.

– Mennyi jutalmat kaptak ezért az eredményért?

– Talán hetven-nyolcvanezer forintot, de ez egyikünket sem érdekelte.

– A maiak miért nem tudnak még a közelükbe sem kerülni?

– Nagy a belterjesség, az itthoni dagonya már minket sem segített, és gondolom, a maiaknak is ugyanazzal kell megküzdeniük. Remélem, a szövetség új elgondolásai és támogatási rendszere sikeressé teszi a sportágat.

– Nem akart ezen edzőként segíteni?

– Kedvtelésből tanítottam Franciaországban, de a visszavonulásom után itthon nem vállaltam munkát.

– Mihez kezdett a pályafutását követően?

– Krisztivel leszerződtünk a IMG menedzsercéghez, az amerikai Ice Follies & Holiday on Ice jégrevű tagjai lettünk. Nyolcvannégyben hagytuk abba korcsolyázást.

– Ez a cég akarta a kilencvenes években megvenni a Fradit?

– De, az angol divíziója. Nyakig benne voltam abban az üzletben. Sokan nem akarták, hogy megvalósuljon, és egy pillanatig sem bánom, hogy így alakult. Pedig fradista vagyok, például a Bilbao elleni hatvanötös csapatot ma is fel tudom mondani. Igaz, a maiakat már nem követem.

– Miből él ma?

– Maradtam az IMG-nél, én vagyok a vállalat műkorcsolya-felelőse, a reklámügyek, a tv-közvetítések, a VIP-vendéglátás fő koordinátora. Járom a világot, többet utaztam már, mint Magellán. Úgy cirka háromezer-ötszázszor ültem repülőn.

– A család hogy viseli?

– Azért, amennyit tudok, a feleségemmel és a két lányommal vagyok.

– Korcsolyáznak?

– Tudnak, de a nejem nem engedte őket versenyszerűen jégtáncolni. Pedig hát, ebből a sportágból élünk a mai napig, de elfogadtam az érveit.

– Miért nem Regőczy Krisztina lett a felesége, hiszen, ahogy mondta, annyira összeillettek?

– Bár több időt töltöttünk együtt, mint egy férj meg egy feleség, ez így volt jó, ahogyan volt. A jégrevűs korszakban Kriszta Amerikában képzelte el a jövőjét, én meg folyton hazajöttem, talán ezért sem lett házasság a dologból. Ha újra kezdhetném, ugyanígy csinálnám.

(magyarhirlap.hu)