A Rajkó Zenekar igazgatója a BEAC atléták szakosztályvezetője
Gerendási Istvánt sportvonalról ismertem meg, ezért ért meglepetésként, hogy az interneten mint a „Rajkó Művészegyüttes és Zenekar” vezetőjeként lehet róla olvasni. Ez persze nem volt akadálya annak, hogy erről is, meg arról is beszélgessünk. Tehát a művészeti vezetői tennivalókról és a BEAC atlétikai szakosztályának élén eltöltött, immár csaknem három évtizedről egyaránt.
Gerendási István (fotó:jochapess)
– 1968-ban kerültem a BEAC-hoz, méghozzá súlylökő ambícióim révén. Szatmári Aba foglalkozott akkoriban a dobókkal. Az általános iskola elvégzését követően a XI. kerületi Váli utcában, a Kolos Richárd Műszeripari Szakközépiskolában folytattam. Édesapám mondta, Budapesten nem nőhet fel úgy egy gyerek úgy, hogy ne sportolna. Az ő unszolására mentem le a régi BEAC pályára, amelynek helyén előbb a SKÁLA, majd az Allee Bevásárló Központ épült. Amint megláttam a dobókörben dr. Nagy Györgyöt, a magyar atlétika ikonikus személyét, aki 19,20 méterig jutott, azonnal elhatároztam, hogy én is súlylökő leszek. Nagy György 190 fölötti magassággal rendelkezett, 124 kilót nyomott, csupa izom, gyors ember volt. Tudtam, így kell kinéznie egy igazi súlylökőnek.
– Az eszménykép teát adott volt. Ön meddig jutott ebben a szakágban?
– Adottságok hiányában nem vihettem sokra. Felnőttként 15,54 méter volt az egyéni csúcsom, ez akkor II. osztályú szintet jelentett. Csak messziről néztem a legjobb súlylökők küzdelmeit: akkoriban nyolcan is túljutottak a 19 méteres vonalon. Akik eszembe jutnak: Varjú Vilmos, Nagy Zsigmond, dr. Nagy György, Holub Sándor, Teveli Mihály, Faragó János, Fejér Géza. Ma a 15.54-es eredményemmel simán döntős lehetnék az Ob-n. Akkoriban sajnos, sokkal jobb volt az átlagos színvonal, mint mostanság.
– Harminckét éves koráig versenyzett, 1985-ben hagyta abba.
– Igen, mert 1976-ban a Rajkó Művészegyütteshez kerültem dolgozni, ahol nevelő tanárként kezdtem, de immár több mint 30 éve az együttes igazgatója vagyok. Nem egyszerű a dolgom, mert menedzselni kell az együttest, amelynek 1976-ban 108 zenész tagja volt. Jelenleg 20 fős zenekarunk van. Kétszeresen szerencsés embernek számítom magamat, mert a Rajkóknál és itt, a BEAC-ban is fantasztikus közösségnek lehetek a tagja. Ezeket a lehetőségeket az élet nagy ajándékának tartom.
– Bár elsősorban sportról, atlétikáról beszélgetünk, de érdekelne, miként került a Rajkó zenekarhoz?
– Az alkalom Szentendrén, a katonai időm letöltése közben jött. A Rajkóknak volt egy szerződésük Szentendrével, s éppen a leszerelésem előtti időben jött egy tiszten keresztül a kérdés: lenne-e kedvem nevelő tanárként ott dolgozni? Innen indult, fejest ugrottam az ismeretlenbe és mindmáig tart az együttműködésünk.
– Hogyan alakult az ottani pályafutása?
– Négy évig délutános nevelő voltam, majd vezető nevelő tanár lettem. 1990-ben megalapítottam a művészeti alapítványi iskolát. 1997-ben neveztek ki a Rajkó Zenekar igazgatójává. Az idő múlásával egyre nehezebbek az anyagi feltételek, minden nap egy élet-halál harc.
– A zenekar az egyik szenvedélye, az atlétika a másik…
– Megnősültem, lányom született, aki felnőttként Gerendási Eszter néven nemzetközi szintre eljutott gyalogló volt, közben jogvégzettként ügyvéd lett. Ha halaszt egy évet az egyetemen, nagy valószínűséggel kijutott volna a 2012-es, londoni olimpiára. Egyébként 1998-ban hívott Szabó Imre barátom, hogy jöjjek, segítsek megszervezni a BEAC megalakulásának 100. évfordulójára tervezett programot. Az akkori atlétikai szakosztályban számos, kiemelkedő felnőtt versenyző volt, utánpótlás viszont gyakorlatilag nem létezett.
– Miközben szervezték a centenáriumi eseményeket, felkérést kapott Szabó Imre vezetőedzőtől, legyen az atléták szakosztályvezetője.
– Így történt, immár 24. éve vezetem a szakosztályt. Igyekeztünk megtartani a jó versenyzőinket, így Győrffy Dórát, Szabó Zsuzsát, Biber Zsoltot, Vári Editet és másokat, párhuzamosan pedig szívósan házaltunk az iskolákban, hogy minél több kezdővel tudjunk foglalkozni, akik Szabó Anikó és Bederna József kezei alá kerültek. Az elkerülhetetlen pénzszerzési hadjáratban az első, komolyabb segítséget korábbi hármasugrónktól, Farkas Balázstól kaptuk; pályázatokkal mindmáig sikeresek vagyunk.
– A mai helyzetről mit illik tudni?
Balról: Csere Gáspár, Mihályfi László, Szabó Anikó, Szabó Imre, Dani Áron, Gerendási István, PÉerjés Fanni (fotó: Mérei László)
– Felküzdöttük magunkat 160 igazolt versenyzőig, akikkel jelenleg négy edző foglalkozik. Tizennégy milliós a feszes költségvetésünk, miközben a pálya és az öltözők használatáért is fizetnünk kell. A BEAC az egyik legrangosabb egyetem, az ELTE klubja, de onnan sajnos, érdemi támogatást eddig nem sikerült „kiudvarolni”. Az adott körülmények között az itt folyó munka egy csodának mondható. Az edzők fillérekért dolgoznak, a legjobb versenyzőinket sem tudjuk megbecsülni. Az olimpiát is megjárt maratonfutónk, Csere Gáspár az egyetlen, akit mindenféle trükközéssel meg tudunk tartani a szakosztályban. Ebben a komoly részsikerben az is benne van, hogy Gáspárral Szabó Imre nyolcéves kora óta foglalkozik. Mellette is van számos élversenyzőnk. Ilyen például a középtávfutó Heffner Hédi, Ohn Kinga, Farkas Dáriusz, de ide sorolom a jövő nagy ígéretét, Iwuafor Edwardot is. A ghánai apuka és magyar anyuka fia két éve azzal jött hozzánk, hogy hetente egyszer tud jönni edzésre, ma már majdnem minden nap a pályán van. 204 magas és igen tehetséges súlylökő palánta. Két év után junior magyar válogatott lett. Most érettségizik, mérnöknek készül, 2023-ban pedig felnőtt golyóval 16 métert várok tőle. Ma már nem kell az iskolákat járnunk, mert egyik gyerek hozza a másikat. Az újabb minőségi ugrást az jelentené, ha a MAFC-tól bérelt pályánkon a legalább 30 éves, immár kőkemény műanyag borítást új rekortánra lehetne cserélni.
(jochapress / Jocha Károly)
