A világűrbe mehet súlytalan súlyemelésünk

Az egykori kiváló könnyűsúlyú súlyemelőnek, Huszka Mihálynak még 83.évében is van mondanivalója: sokszoros Master’s világbajnok. A fiatalok példaképe lehetne. Fotó: jochapress.hu

Ha bármely hazai szilveszteri műsorban külön fejezetet szentelnek a sportnak, a súlyemelést idén a világért sem szabad kihagyni a programból. Sőt, aki hétrét görnyedve szeretne kacagni – mit kacagni, röhögni! –, annak kifejezetten ajánlott már most nyomon követnie a houstoni világbajnokság magyar vonatkozású eseményeit.

Hisz a vb számunkra Pócza Vajk doppingbuktájával kezdődött – a természetesen magányos elkövető el sem utazott a tengerentúlra –, majd Soóky Gergely 29. helyével folytatódott. Aminek értékét jelentősen emeli, hogy ezt követően Baranyai János már bemelegítés közben megsérült, így visszalépni kényszerült, Vaspöri Gábor pedig három sikertelen lökésgyakorlata után ugyancsak lábát fájlalva lépett le a színről.

Nem lévén a súlyemelés avatott szakértője, nem tudom, melyik járóbeteg-rendelésről válogatták össze a magyar vb-küldöttséget, az viszont világosan látszik, hogy nagyjából a 2004-es athéni olimpia óta magasan azok végzik a leghatékonyabb munkát a területen hazánkban, akik konzekvensen a sportág ellen dolgoznak.

A fentiek miatt nem is rukkolnék elő afféle klisékkel, hogy súlyemelésünk alapvető reformokra, újjáépítésre, mi egyébre szorul, mert valószínűleg minimum Földi Imréig, de nem kizárt, hogy Toldi Miklósig kellene visszamennünk, mert kizárólag onnan lenne érdemes újrakezdeni.

Úgyhogy inkább kész és befejezett ténynek tekinteném, hogy a magyar súlyemelés elérte a súlytalanság állapotát, és ennek megfelelően legközelebb nem a világbajnokságra, hanem a világűrbe küldeném kis csapatunkat.

(magyariudok.hu / Ballai Attila)