Akár négy olimpiai aranya is lehetne Cservenyák Tibornak

Egészségügyben kutató vegyészmérnök, a középkorban úgy mondták volna: alkimista. De nem csak a középkorban; a hetvenes években – társaival együtt – főállásban csinálta az aranyat, olimpiát, világ- és Európa-bajnokságot nyert a Gyarmati Dezső dirigálta verhetetlen vízilabda-válogatottal. És milyen az élet, éppen a legendás szakember volt az, aki miatt éppen az a négy év maradt ki válogatottbeli pályafutásából, amikor talán a legjobban ment neki a védés. Cservenyák Tibor 35 éve Zürich mellett él, Kilchbergben, boldog, kiegyensúlyozott nyugdíjasként.

                   Cservenyák Tibor (fotó: JochaPress)

– Remek gyorsúszó volt szülővárosában, Szolnokon, mégis a kapuban kötött ki, ahol nem fontos a sebesség. Miért?
– Mert nem voltam egy bunyós típus, az pedig a mezőnyben elengedhetetlen. Vízilabdázni viszont imádtam, így maradt a kapu…

– Utánanéztem, az 1970-es barcelonai Európa-bajnokságon már ön védte Rajki Béla szövetségi kapitány akkor ezüstérmes válogatottjának kapuját – Steinmetz Jánossal megosztva –, jó hatásfokkal, alig huszonkét évesen.
– És még büszke szolnokiként, hiszen csak a müncheni olimpia után igazoltam át az egyik Dózsából a másikba, a fővárosiba. Egyébként már tizenhét évesen bemutatkoztam az ob I-ben. A barcelonai csapatban amúgy nem én voltam a legfiatalabb, Faragó Tamás már tizen­nyolc évesen húzóember volt, látszott, hogy minden idők egyik legjobbja lesz. A szovjetek elleni sorsdöntő meccsen, amit 6-5-re elvesztettünk, két gólt lőtt.

– A müncheni ezüstöt, két év múlva, hogyan emésztették meg?
– Nehezen. Már akkor együtt volt a 76-os aranycsapat gerince, Szivós, Faragó, Sárosi, Konrád Feri, Molnár Bandi, jómagam. Mindenki emlékszik rá, nem sokkal az olimpia előtt Rajki Béla, a szövetségi kapitányunk egy televíziós kerekasztal-beszélgetésen kijelentette: számomra az ezüstérem már kudarc. Szó szerint így mondta. Nem biztos, hogy igaza volt, ez a kijelentés azóta is ólomsúlyként nehezedik a magyar pólóra. Egyébként a müncheni aranyat nem az oroszok ellen vesztettük el, hanem a nyugatnémetek elleni váratlan döntetlennel. Utána már a 3-3 is megfelelt az oroszoknak, mert eggyel jobb volt a gólkülönbségük. Ennyivel maradtunk le az első helyről. De utána, már Gyarmati Dezső vezetésével, beindult a nyerőszéria. 1973, Belgrád, vb-arany, 1974, Bécs, Eb-győzelem, majd az 1975-ös cali vb-ezüst után Montreal­ban megnyertük az olimpiát. Bár az utóbbiról kis híján lemaradtam.

– Hogyhogy? Ez valamiképpen kimaradt az annalesekből.
– Hosszú és fájó történet… Előrebocsátom, hogy Gyarmati Dezsőre mint istenre néztem fel, így készültünk a montreali olimpiára. Aztán egyszer csak közölte, hogy formahanyatlást tapasztalt nálam, nem fog kivinni az olimpiára. Nem értettem a dolgot, a munkamorálommal nem lehetett gond, formahanyatlást sem észleltem, leforrázva ültem a parton. Csakhogy a csapat hangadói mellém álltak, s rábeszélték Dezsőt, hogy vonja vissza a döntését. Az olimpiát megnyertük, ez már történelem, de én Montreal után lemondtam a válogatottságot. Szeptemberben, a hazatérésünk után a Komjádiban kétezer ember előtt ünnepség keretében köszöntötték az olimpiai bajnok csapatot, egyenként kiszólították a játékosokat, kivéve engem, Dezső nem szólított ki. Ugyan a nevemet felolvasták, de én nem lehettem ott a társakkal a medenceparton. Ez olyan seb, ami a mai napig nem hegedt be. Mindezek után nem vállaltam a válogatottságot, erre az időszakra esett az 1977-es jönköpingi Eb, amit megnyertünk, az 1978-as nyugat-berlini vb-n ezüstérmet szerzett a csapat, majd következett a moszkvai olimpia, ahol Magyarország harmadik lett. Ezek nekem kimaradtak, nem tudni, mi lett volna, ha én is védek.

– Jó formában volt?
– Akkor voltam a csúcson. Nem felejtem, az olimpia megnyerése után Dezső tartott nekünk egy beszédet, azt mondta, hogy ki mit vesz ki ebből a sikerből, az már rajtunk múlik. És hogy sztárokra van szükség, mert valahogy megérezte az idők szavát, a píár jelentőségét. A sztáralkatú társaim, Csapó Dudi, Faragó Tonó erre alkalmasak is voltak, én már kevésbé. Lehet, hogy már abban az időben is szerepet játszott ez a szempont, nem tudom. Hangsúlyozom, hogy a múltat valamikori edzőmmel többször átbeszéltük, és megbékélve, barátságban voltunk mindvégig.

– Az 1981-es spliti Eb-n mégis újra ön védett, ez hogy történt?
– Moszkva után jött a váltás, Ma­yer Mihály lett a szövetségi kapitány, visszahívott, és én mentem. Splitben bronzérmesek lettünk, egy évre rá, Gua­yaquilban a vb-n pedig elvették tőlünk az aranyérmet. Azaz nem elvették, hanem egyetlen ember vette el, Felix, az amerikai időmérő bíró.

– Ezt már sokan, sokféleképpen megénekelték, mi az ön verziója?
– 7-5-re vezettünk a szovjetek ellen, nekik a döntetlen megfelelt, akárcsak 1972-ben. Aztán kiegyenlítettek, de mi vezettük az utolsó támadást, és Gerendás Gyuri a hálóba bombázott. Aztán megszólalt a duda. Illetve Fe­lix, ez a 140 kilós amerikai időmérő úgy érezte, nem aztán, hanem a lövés közben. És odaszólt Pizzornónak, az olasz bírónak – aki pedig már középre mutatott –, hogy időn túl esett a gól. És Pizzorno elfogadta a stopperes állítását. Mást nem is tehetett.

– Ön szerint érvényes volt a gól?
– A magyar válogatott kapusaként, sőt csapatkapitányaként mi mást mondhatnék. Egyébként a guayaquili vb után módosították a szabályt, ha még időn belül hagyja el a labda a lövő játékos kezét, de miközben a levegőben van a labda, megszólal a duda, akkor még érvényes gól. Eső után köpönyeg.

– Úgy volt, hogy harmincnégy évesen a vb-n búcsúzik a válogatottól. Aztán még az 1983-as római Eb-n is ön védett az Eb-ezüstérmes csapatban.
– Igen, mert annyira jól ment a védés, hogy Rusorán Peti, az új szövetségi kapitány rábeszélt. Sőt, a Los Angeles-i olimpián is velem kezdődött volna a válogatott összeállítása…

– Csak jött a bojkott. Hogyan élte meg?
– Akkor már a Volánban védtem, és 1983 októberében kaptam egy svájci ajánlatot, de csak 1984 márciusában tudtam kimenni játékosedzőnek. Májusban volt, egyszer csak jön a klub elnöke az újságot lobogtatva. „Olvastad, hogy nem mentek az olimpiára?” Elsötétült előttem a világ, azonnal felhívtam a szövetséget, mondják, hogy igaz a hír. Havannában rendezték a Barátság Versenyt, szóltam Rusoránnak, köszönöm szépen, én oda már nem megyek. Ezzel be is fejeződött a válogatottbeli pályafutásom, pedig borzasztó erősek voltunk, akár nyerhettünk is volna Los Angelesben.

– Lassan harminchat éve Zürichben él, gondolom, megtalálta a számítását.

                                      Feleségével, st. Moritzban

– Az utolsó húsz évem maga volt a csoda; vegyészmérnökként a zürichi egyetemi klinika elit laboratóriumában dolgoztam, előzőleg a nyolcvanas években svájci szövetségi kapitány is voltam öt évig. A fotó, amit elküldtem magamról, márciusban készült St. Moritzban, a család téli pihenője alkalmából. Még éppen haza tudtunk érni, egy napra rá robbant ki a koronavírus-járvány. Hét nő van a családban, a nejem, a két lányom, az unokák – engem és a vőket leszámítva mindenki nő! A régi csapattársakkal tartom a kapcsolatot, hallom, Kásás Zolitól kapta meg a telefonszámomat. A lányaimról is volna mit mesélnem, mint minden apának. Mindketten boldog házasságban élnek, gyönyörű négy kislány unokával ajándékoztak meg. Végezetül szeretném megjegyezni, hogy a hazámtól sohasem szakadtam el, itthonról járok haza, a családi nyelv az utánam következő két generációnál továbbra is a magyar.

(mno.hu / Ch. Gáll András)