Az egykori válogatott kézilabdázó, Kocsis Pál százhúsz galambbal is foglalkozik

Ha kalandos életű kézilabdázót keres valaki, hát az egykori 149-szeres válogatott, a jelenleg Veszprémben élő Kocsis Pál mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik. Nem kevesebb, mint huszonhét évet élt Svájcban, amely távollétet kétéves veszprémi tartózkodással szakított meg. Jelenleg a város csendes részében, egy családi házban él feleségével, az egykori kitűnő tornásznővel, Szabó Évával.

Kocsis Pál (fotók: jochapress)

Tulajdonképpen minden szép és jó lehetne náluk, csak egyetlen hiba csúszott be. Az viszont elég nagy gondot jelent számukra, alapvetően befolyásolja a családi hangulatot.  Egyetlen lányuk, Eszter ugyanis házassága révén „kinnragadt” Svájcban, így a nagyszülők most már hónapok óta nem látogathatják a három unokát. A semmihez nem hasonlítható lehetőség elvesztését férj és feleség egyaránt nagyon nehezen viseli.

– Ugorjunk fejest a témába, beszélgessünk a kézilabdázásról!

– Az érdemi rész 1969-ben kezdődött – így az 1952-ben született házigazda. – Akkor gimnazistaként elküldtek egy ifjúsági válogatóra a méltán köztiszteletnek örvendő Fazekas Laci bácsihoz, aki civilben testnevelő tanárként dolgozott a főváros tizennyolcadik kerületében. Laci bácsi kimondottan jó utánpótlás nevelőként volt számon tartva, aki nagyon jól tudott a fiatalokkal hangot találni. Még azon a tavaszon, április 4-én egy négyes ifi tornán először szerepeltem a magyar korosztályos válogatottban a lengyelek ellen. Hat nappal később pedig a Honvéd felnőtt csapatában is bemutatkozhattam. Ez év nyarán a Honvéd egész ifjúsági együttesét felvitték a felnőttek közé, ahol olyan világklasszisok játszottak, mint Fenyő András, Adorján János, Kovács László, Varga István és Takács Sándor.

Kovács László

– 1970-ben érettségizett, majd elvitték katonának.

– Ikker Antal szakosztályvezetőnek köszönhettem, hogy fél évig nem jöhettem ki a laktanyából, ő ugyanis nem szerette a saját nevelésű játékosokat, inkább az igazolásokban bízott. Végül egy tiszt közbenjárására egy nap alatt felhelyeztek Kalocsáról az Osztapenko emlékműnél lévő laktanyába, s mindjárt járhattam edzésre is. Azért még csak bejött egy hathetes büntetés, amelyet a kajakosokkal együtt Szolnokon, decemberben, egy építkezésen kellett letöltenünk. Végül csak megértem a leszerelés boldog pillanatait.

– Amikor Faludi Mihály váltotta a kapitányi poszton Albrecht Miklóst, egy új válogatott építésébe fogott bele.

– Faludiról csak nagyon röviden, de érdemben szeretnék nyilatkozni. Fanatikus volt, kőkemény volt, abszolút fegyelmet tartott. Tatán például az 1978-as vb előtt a focisták is lenn voltak. Mi futottunk tizenhatszor 400 métert, ők kétszer nyolcszázat. A két kör során Pölöskei Gábor lekörözte a Nyilasi Tibiéket, akit végül Nyilasiék elgáncsoltak, ne fusson már olyan gyorsan! Az teljesen természetes dolog volt, hogy a honvédos kézilabdázók rendszeresen elverték kispályán a labdarúgó válogatottakat.

Faludi Mihály

– Mikor játszott először a nemzeti együttesben?

– Még 1973-ban, az ózdi Kohász Kupán, a jugoszlávok ellen. Egyébként érdekesség, hogy az utolsó hazai meccsemet is Ózdon játszottam, akkor már a Veszprém színeiben, ahol egyébként 1980 és 1985 között szerepeltem.. Az ott elszenvedett, súlyos térdsérülésem egyben a hazai, érdemi pályafutásom végét is jelentette.

– A térde mindig is a gyenge pontjának számított…

– Ne is beszéljünk róla, már 1969-ben, 17 évesen elszenvedtem az első balesetet. Csak térdsérülésekből összeszedtem kilencet a jobb-, ötöt pedig a baloldalon. Ezekben az operációkban volt svájci orvos hibája is, a magyarok mindig segítettek rajtam. Külön meg kell említenem dr. Hangody László professzor urat, jótevőmet!

– Akkoriban nehéz volt külföldre szerződni. Önnek mégis sikerült.

– Már 1984-ben le akart igazolni az osztrák Stockerau, de az engem kérő edzőt elküldték. Ekkor egyébként már másodedző voltam Veszprémben Kaló Sándor mellett. 1985 nyarán – huzavonát követően – kerültem Solymárra játékos-edzőnek. Hajnal Csaba nem akart elengedni, viszont az akkori elnök, Forró Ferenc aláírta a papíromat. Solymáron abban egyeztünk meg Benkő László elnökkel, hogy csak idegenben játszom, otthon nem, és ha adódik külföldi lehetőség, elmehetek. Schaffhausenbe végül úgy jutottam ki, hogy a helyemre sikerült megnyernem Hajdu Jánost edzőnek.

Hajdu János

– A gyengécske térdeivel mire ment Svájcban?

– Ott sokkal jobb borítású pályák voltak, ráadásul hetente csak három edzést tartottak, így még egy ideig használható voltam. A következő évben az NB I/B-ben már én voltam az edző, gyorsan tovább fiatalítottam. A harmadik évben már nem játszhattam, viszont a három helyett bevezetett heti hat edzésnek komoly része volt abban, hogy feljutottunk az élvonalba. Öt év után, 1990-re már a tízperces játékaimnak is vége lett és jó tempóban átmentem St. Gallenbe, ahonnan két év elteltével visszahívtak Schaffhausenbe. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a svájci évtizedek során én testnevelő tanárként végig dolgoztam a tanügyben, ahol anyagilag is ugyancsak megbecsültek. Bár már egyáltalán nem hiányzott, de sérüléssorozatok közben – utoljára 1994-ben, 42 évesen – még olykor pályára kellett lépnem. Akkor került hozzánk a Ferencváros egykori kitűnő, válogatott játékosa, Fodor János. Egyik legnagyobb sikeremként tartom számon, hogy az Európa Kupában nyerni tudtunk Spanyolországban a Bidasoa ellen.

– A változatosság kedvéért 1994-ben csak az iskolában tanított, majd 1995-ben hazatért Veszprémbe.

Hajnal Csaba

– Egy évig csak a lábaim rehabilitációjával voltam elfoglalva, majd a Veszprém vezetőedzője lettem. Némi alkudozást követően megemeltem az edzésadagokat, de a baj az volt, hogy csak másodikok lettünk a Szeged mögött. Nekem pedig mennem kellett vissza, Svájcba. 2001-ig Schaffhausenben voltam, 2002-től ismét St. Gallen következett, ahol öt, korosztályos bajnokságot nyertünk. 2006-ban odajött a svéd világklasszis, Per Carlen edzőnek a felnőttekhez. Hat forduló után megbukott, én lettem az utódja. 2008-ban ismét váltottam, vissza Schaffhausenbe, ahol egészen 2015-ig edzősködtem.

– Voltak-e olyan edzői fiatal éveiben, akitől hosszú távon is használható tapasztalatokra tett szert? Akiket szakmai példaképeinek tekintett?

Fazekas László

– Az, hogy jó hangulatban dolgozhassál, hogy a szíved-lelked odatedd a sikerért, az nagyon fontos dolog. Ezen a téren Fazekas László és Simon Csaba voltak a legelsők. Faludi Mihályt a kőkemény edzései, a következetes fegyelmezés emelik ki az átlagból. Kovács László kitűnő szakember volt, egyben igazi tanárember is. A fegyelem, a rengeteg intenzív edzés mellett olyanokra is figyelt például, hogy borotválatlanul nem jöhettél edzésre. Meccs előtt meghallgatta a véleményeket, de természetesen nem mindent fogadott el. Veszprémben nagyon jó edzőm volt a várpalotai Poór Gyula is, akit szintén csak dicsérni tudok. Később másodedzőként is dolgozhattam mellette, ez egyszerűen csodálatos időszaka lett az életemnek. Svájcból André Amman nevét említhetem.

– És az egykori játékostársak közül ki állt különösen közel Önhöz?

– Az ózdi Marosi Istvántól sokat tanultam, így a dupla indulócselt is. Varga Pista szívesen foglalkozott a fiatalokkal, tőle tanultam meg az elhajlásos lövést. Kovács László még játékos-edzőként ugyancsak szívesen magyarázott az utódoknak. Kovács Péterrel a külföldi utakon mindig egy szobában laktunk, a pályán viszont gyakran vitatkoztunk.

Kovács Péter

– Milyen elvek megtartását tartja különösen fontosnak az edzői munkában?

– Először a következetességet említeném. Fontos az empátia, beleérezni a játékosok fejébe. És természetesen a fegyelem megtartása.

– É s legnagyobb csalódás?

– Az 1978-as dániai világbajnokságon történtek. Emberhátrányban döntetlenre álltunk a románok ellen, akik három másodperccel a vége előtt a baloldalról dobhattak szögletet. Én nem voltam pályán, hanem a zsűri asztala mögött ültem. A hivatalos időmérő jelezte, hogy érvénytelen a gól. Erre lerohant a játéktérre Erik Elias, a nemzetközi szövetség (IHF) tisztségviselője, aki közölte, hogy érvényes a gól. Később megkaptuk a tévéfelvételt, amelyen egyértelműen látszott az óra és a plusz három másodperc. Hiába könyörögtünk Madarász István főtitkárnak (aki IHF tisztségviselő is volt egyben), hogy óvjon, nem tett semmit. A tévériporter Szőnyi János saját pénzén óvott, de elutasították…

– Ma mennyire van vonalban a kézilabdázást illetően?

Lékai Máté (fotó: MTI, Koszticsák Szilárd)

– Ahány meccset csak elérek a tévében vagy interneten, azt mind igyekszem megnézni. Ha párhuzamosan mennek a Bundesliga találkozók, váltogatom a csatornákat. A norvég válogatott nagyon erős, a franciák és a horvátok most gyengébbek, mint korábban voltak gyengébbek, mint korábban voltak, a spanyolok generációváltás közben vannak, a németekkel pedig mindig számolni kell. Ami a mieinket illeti, az, hogy a három irányító, Lékai, Győri és Juhász egyaránt felépült, ez jó jel. Az elvem mindig az volt, hogy a szélsőket és a beállókat képezni kell. A kapus és az átlövők kiléte már nem ilyen egyértelmű. Nem értem, hogyan lehet, hogy a magyar fiatalok drágábbak, mint a külföldiek… Ami pedig a játékot illeti, meggyőződésem, hogy a hét a hat elleni felállásnak egyre nagyobb jövője lesz!

Az a beszélgetés végén csak előjött, hogy Kocsis 1965-ben, izsáki iskolásként kislabdadobásban második lett az úttörő olimpián. Mivel focizni nem engedték, atletizálni pedig nem akart, ezért választotta a kézilabdát, amelyhez mindmáig hűségesen ragaszkodik. Azt pedig lehetetlen elhallgatni, hogy kiskorától mindmáig elkötelezett galambász! Volt idő, amikor kétszáz galambja is volt egyidejűleg. Jelenleg százhúsz példánya van, amelyekkel minden nap sokoldalúan foglalkozik.

(jochapress / Jocha Károly)