Az értelmetlen bevásárlások eredménye a magyar tehetségek elkallódása

Borzongok a boldogságtól. Baji Balázs mosolyog talpig magyar zászlóban és értelmes, kerek mondatokat mond meglepetés bronzérméről. Majd jön Márton Anita nemzeti színekbe öltözve. Jó lesz jóban lenni vele, mert nagyon erős és olyan aranyos (ezüstös). Ő is szépen, szerényen és büszkén fogalmaz. Jönnek a „régi” emlékek. A vizes vb, az úszók, a pólósok, az önfeledten ünneplő ezrek a helyszínen és a milliók a tv előtt. Hallottam, hogy az amerikai magyarok vigyázzállásban éneklik a Himnuszt a tv előtt, túl az óperencián.

Hosszú Katinka is énekli a Himnuszt (fotó: MTI, Kovács Tamás)

Még Hosszú Katinka szája is mozgott, vettem észre örömmel. Édesapja egyik csapattársa az ifjúsági válogatottamban, élete nagy élményeként emlegette az Eb-selejtező mérkőzések előtti Himnusz-éneklést, Józsi bácsi soproni szertárában. Bizony-bizony mi kosarasok is benne vagyunk Katinka aranyaiban, mert Hosszú Puska kiváló kosárlabdázó volt.

A nyolcvanas években 3500 zalaegerszegi szurkoló ünnepelte Rajmon Viktor ifijátékost és szerény személyemet, mert egy rangadón be mertem állítani és ő nagyszerűen helytállt. Néhány éve, hat 16 év körüli kétméteres fiúnak tartottam egyéni edzést. Különböző klubokból jöttek. Az egyik Bencze János Európa-bajnok unokája, a másik a BSE-vel és a válogatottal is sikeres Kósa Emmi fia. Tehetséges, növésben lévő magas gyerekek voltak. Néhány év múlva hiába kerestem a nevüket az összeállításokban. Hónapokig üldögéltek a cserepadon. Megunták, abbahagyták. Fejlődésük senkinek, még a saját (esetleg magyar) edzőiknek sem volt fontos.

Nagyon nagy erő a nemzeti érzés, a lokálpatriotizmus. Minden egészséges lelkületű ember tartozni akar valahova. Ne hagyjuk kárba veszni ezt az erőt! Zsoldosokkal nem lehet háborút nyerni, de még csatát sem nagyon.

Nem szeretném, ha szeretett sportágam a labdarúgók példáját követné, ahol régen fehér holló volt egy Fenyvesi Máté vagy egy Koch Robi, akik felsőfokú tanulmányaik folytatása mellett döntöttek. Vállalom a véleményemet: össze lehet egyeztetni a tanulmányokat a magas szintű sportolással. Ami viszont feltétlenül szükséges: a pályán kell lenni, játszani kell és percről percre haladva klasszissá forrni! Más szavakkal, taoistaként mondom: az úton végig kell menni!

Az írásom elején felsorolt példák, plusz még hozzáteszem a korábbi egyetlen foci-sikert, egységbe tömörítették a nemzetet, mindenki büszke lehetett magyarságára és még a lélegeztetőkészüléket követelők hangja is elhalkult.

Külön kellene választani a cirkuszt, a l’art pour l’art látványt és a nemzetnevelő sportolást.

Régebbi írásaimban hivatkoztam már Klebelsberg Kunóra, most is ezt teszem: …én nem ilyen lovat akartam – mondaná. Mikor a kosárlabda bajnoki döntőnkön nyolc színesbőrű játékos néz egymással farkasszemet, nem nevetséges ez valahol? Milyen célja van? Hova vezet ez?

Érdemes volna a politikának is foglalkoznia ezzel! Olyan határozottan szembe tudunk menni a tespedt és dekadens nyugattal más esetekben, most meg majmoljuk a rossz példájukat.

Ha cirkusz kell a népnek (panem et circenses), miért nem vagyunk képesek megelégedni a Fővárosi Nagycirkusz produkcióival?

Értelmetlennek tartom a játékosvásárlási versenyt is, aminek „gyönyörű” példáját adta egy fiatal, talán szép reményű magyar kosárlabda edző, aki odáig züllött, hogy a Nemzeti Sport szalagcímében világgá kürtölte: egy jó külföldi irányítót kellene VENNI!

Jó vásárlást kívánok neki, mi edzők pedig gondolkozzunk el! Talán másképpen is lehet!

Még egy elgondolkodtató tény. A női kosárlabda Eb 16-os döntőjébe öt jugoszláv utódállam csapata került be. A férfiaknál most folynak a selejtezők. A jugók Amerikáig exportálnak…

Maradjon annyi nekünk, hogy szeretett korábbi sikersportágunkat, a kosárlabdát anno magyar szakemberek alapozták meg a Délvidéken! (L.Trianon)

(ifj. Gyímesi János)