Az ex-válogatott labdarúgó, Hahn Árpád golfban és íjászatban is sikeres

Hahn Árpád négyszeres magyar labdarúgó, a Vác játékosaként bajnok is lett az élvonalban. Puskás Ferenc még elfelejtette beállítani a válogatottba, Verebes József pótolta a mulasztását, később a Bp. Honvéd csapatkapitányaként a Magyar Kupát is a magasba emelhette. A térde miatt fiatalon sportágat kellett váltania, és bármibe fogott, ott gyorsan a csúcsra ért: ő nyerte az első magyar profi golfbajnokságot, ezt megismételte a seniorok között is, majd ugyanebben a kategóriában élete első versenyén íjászatban is aranyérmet vehetett át. Az utóbbi két sport tölti ki az életét, és ha a szabadban éppen nem lehet golfozni, sebaj, otthon a padlásán is van pálya.

Hahn Árpád (fotó:Kurucz Árpád)

– Ha idétlenkedni akarnék, így is kezdhetném: a magyar Robin Hooddal beszélgetek?
– Robin Hood csak leszek. Talán. Ő nagyon profi volt, én viszont az íjászatnak csak az elején tartok, még akkor is, ha a korosztályomban Magyarországon a legjobbak közé tartozom, manapság hárman-négyen próbáljuk megdönteni a csúcsokat.

– Bevallom, sohasem hittem volna, hogy egy korábbi válogatott futballistával éppen az íjászatról fogok beszélgetni.
– Hatéves voltam, amikor már készítettem magamnak íjat, később harminc évig volt ősmagyar íjam, amelyet évente egyszer-kétszer elővettem, lőttem vele, tehát a vadászszenvedély végigkísérte az életemet. Hét éve vadászom, tavaly pedig letettem a vadászíjászvizsgát is, és a versenyzés azzal kezdődött, hogy muszáj volt elkezdenem sokat gyakorolni. Biztos kézzel kell célozni, hiszen nem akarom megsebezni az állatot, mert attól csak szenved, az edzésekből pedig egyenesen következett a verseny.

– Gyerekként Robin Hoodnak vagy válogatott futballistának álmodta magát?
– A válaszhoz tudnia kell, hogy sváb származású vagyok, de egy magyar faluban éltünk Szekszárd közelében. Hat-hét éves lehettem, amikor hetven körül a magyar válogatott az NSZK-val játszott, a fél falu nézte az egyetlen tévén a meccset velem együtt, és amikor a németek rúgtak egy gólt, az apám felugrott, majd azt kiáltotta, hogy ez az, vezetünk! Svábként poénnak szánta a sok magyar között, engem viszont felpiszkált vele, és kijelentettem, egyszer magyar válogatott leszek, és majd rúgok egy gólt a németeknek.

– Komolyan így kezdődött a karrierje?
– Igen, én ezt elhatároztam, és nap mint nap a szemem előtt lebegett, amikor fociztam. Kellett hozzá az is, hogy szerencsére beköltöztünk Szekszárdra. Ott először szertornáztam, de ötödikesként már futballoztam, és nem volt kérdés, hogy ebben a sportágban szeretnék a csúcsra jutni. Ügyesnek tartottak, de nagyobb volt az elszántságom. Szerintem sokan összetévesztik az adottságot a tehetséggel, az utóbbi sokkal összetettebb, mint amire használjuk. Az én szememben a tehetséges ember az, aki kihozza a képességeiből a maximumot, és azt hiszem, a sok edzéssel, a jó monotóniatűrésemmel én ezt elértem, pedig az adottságaim nem voltak kiemelkedők. Tízévesen senki sem mondta volna rólam, hogy egyszer válogatott leszek.

– Mi adta meg ehhez a lökést?
– Az, amikor Pécsre kerültem, és Garami József lett az edzőm. Szakmunkásképzőt végeztem, tizenhét évesen hajnali negyed hatkor már a buszmegállóban álltam, fél kettőig dolgoztam egy gyárban, háromtól hatig edzettem, hazamentem, megvacsoráztam, és feküdtem le aludni. Egy teljes év telt el így, és a szombati meccseken mindig a legjobbak közé tartoztam. Garami József keze alatt rengeteget fejlődtem, de a felnőttcsapatban olyan válogatott középső védők játszottak, mint például Róth Antal, ezért Józsi bácsi visszaküldött kölcsönben Szekszárdra, szerepeljek sokat a másodosztályban, és majd visszahoz. Erre nem kerülhetett sor, mert megsérült a térdem, a bokám, egyik műtét követte a másikat, és huszonhárom évesen az is szóba került, hogy nem futballozhatok tovább.

– Ehhez képest a topon lévő, éppen bajnokságot nyert MTK-hoz került. Ez hogyan jött össze?
– Pont akkor nem volt semmi bajom, és nagyon jól ment a játék. Teszler Vendel, az edzőm Szekszárdon megdolgoztatta a lábamat a konditeremben, és ezzel ő mentette meg a pályafutásomat, utána tíz évig nem voltam sérült. Később az MTK-ban Verebes József, majd Vácott Csank János tiltotta a súlyzós edzéseket, ezért titokban csináltam őket. Egyébként Lantos Mihály jött el az egyik meccsünkre Szekszárdra, nem miattam, de utána odajött hozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem az MTK-ban játszani, én pedig azonnal rávágtam az igent.

– Verebes Józsefnél lett NB I-es labdarúgó, néhány évvel később pedig a válogatottba is ő tette be.
– Valóban, meghatározó alakja volt az életemnek. Nagyon tudta, kinek mikor, mit kell mondania ahhoz, hogy kihozza belőle a legtöbbet. Egyszer az én hibámból esett gólunk miatt nem nyertünk egy nemzetközi meccsen, majd az öltözőben ő mindenkinek gratulált, közölte, egy hiba miatt maradt el a siker, ezért mindenki megkapja a győzelmi prémiumot, és nekem egyetlen rossz szót sem mondott, a következő meccsen pedig betett a kezdőcsapatba. A bizalmával megvett magának, miatta is tettem oda magamat minden mérkőzésen.

(A teljes interjú a magyarnemzet.hu/sport tárhelyen olvasható.)