Az MLSZ megháromszorozta Kántor Mihály nyugdíját

Kántor Mihály, a Vasas korábbi bajnokcsapatának tagja, egykori tízszeres válogatott labdarúgó, utánpótlás Európa-bajnok sokat mesélhetne a fizikai és lelki fájdalmairól – írta meg a Sportál.

Szolnok futball-lázban égett. Hideg, szeles, már-már téli hangulatú, kora tavaszi nap volt 1973. március 14-én, amikor a helyi MTE a Magyar Kupa elődöntőjében fogadta a Vasast. Tizennégyezer néző zsúfolódott össze a szolnoki pályán, s a helyiek biztosak voltak benne, hogy kedvenceik történelmet írnak, és bejutnak az MNK fináléjába. Nem így történt. A válogatott játékosokkal teletűzdelt angyalföldi csapat a hidegben is vért izzadva 1–0-ra nyert, és továbbjutott.

„Soha nem felejtem el azt a kupaelődöntőt – mondta Kántor Mihály. – A közönség támogatásával szinte végigtámadtuk a meccset, mégis a Vasas jutott a döntőbe. Itt van előttem ahogy lehorgasztott fejjel ülök az öltözőmben, jóval a találkozó után, s egyszer csak megjelenik Baróti Lajos, az angyalföldiek nagyhírű szakvezetője, s azt mondja nekem: magát elvisszük innen, maga nemsokára Vasas-játékos lesz. Így kerültem a piros-kékekhez, és megszámlálhatatlan siker részese lehettem. Bajnoki cím, kupagyőzelem, tíz válogatottbeli szereplés, és aranyérem az utánpótlás Európa-bajnokságon.”

Kántor Mihály a pályafutása befejezése után pillanatok alatt szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a civil életben már nem számít, milyen gyors volt a zöld gyepen, milyen pontosan centerezett a balszélről. Előbb postásként kapott munkát, majd anyagbeszerzőként járta az országot. 

„Többször nősültem, de most mégis magányos lettem öregségemre – folytatta Kántor Mihály. – Nagyjából egy éve összepakoltam a cuccaimat, és visszaköltöztem Budapestről Szolnokra. Nem bírtam elviselni az anyósomat, akinél éltünk, s azt mondtam, inkább egyedül folytatom. Nem tagadom, nyomasztó a magány, karácsonykor különösen az. Van négy testvérem, sajnos felém sem néznek, de a négy gyerekemet sem látom soha, valamennyien dolgoznak. Annak is örülnöm kell, ha nagy ritkán felhívnak. Nem vagyok jól, úgy szédülök, mintha állandóan egy körhintán ülnék. Mind a két térdemben protézis van, és ezt állandóan tisztítani kell, mert a vaspor bekerül a véráramlatba. A járvány miatt két éve nem voltam kórházban. Hamarosan megyek, s öt napra befekszem. A nyugdíjam 110 ezer forint, de most mintha rám kacsintott volna a Jóisten, valami jó is történt velem. Kaptam egy levelet a Magyar Labdarúgó Szövetségtől, s ebben tájékoztattak, hogy a segítségükkel a nyugdíjam ezentúl kettőszázezer forinttal lesz több. Óriási dolog ez, afféle életmentő ajándék. 71 esztendősen már nincsenek nagy igényeim és nagy vágyaim. Csak élni, szerényen. S persze jó lenne megélni, hogy a Vasas újra bajnok legyen…”

Forrás: Sportal.hu