Az olimpiai bajnok Palotai Károly dr. Dubánn Dénes sógora volt

Tetszik, nem tetszik, a mai kor emberének bele kell törődnie a technika vívmányainak szükségszerű használatába. Nekem történetesen nincs GPS-em, s ha Győrben járva nem kalauzol el a már 84 éves, kivételes tornászedzői múlttal rendelkező, olimpiai bajnok tanítványt is magáénak mondható Röck Samu a Bercsényi ligetbe, ki tudja, mikor érek oda dr. Dubánn Déneshez, aki első hívásra volt oly kedves és fogadott lakásán.

Dr. Dubánn Dénes (fotó: jochapress)

De ki is Dubánn Dénes? A felvetés teljesen indokolt, hiszen többektől is kérdeztem, ismerik-e ezt a 80 éves, egykori kiváló sportembert, de mindannyiszor nemleges választ kaptam. Pedig nem is olyan régen, mondjuk a hatvanas-hetvenes években még közismert volt ez a kiváló kézilabda kapus, aki Győrben kezdte, a Budapesti Spartacusban folytatta és a válogatottal világversenyekre is kijutott. Mivel jómagam gyakran láttam őt védeni a Kőér utcai pályán – ahol a szövetkezetiek férfi és női élvonalbeli együttesei gyakran kettős meccseken fogadták ellenfeleiket – ezért is vettem a fejembe, hogy felkutatom és ha lehet, találkozom is vele.

Röck Samu utikalauzként is kiválónak bizonyult (fotó: jochapress)

A találka végül is összejött. Egy fejezetnyi történelemmel megint okosabb lettem. Amit leírok, abban a reményben teszem, hogy a sportág elkötelezett barátai is érdeklődéssel olvassák e kirándulás írásos lenyomatát.

– Győrben kezdtem és máig is nagy köszönettel vagyok a már sajnos eltávozott első edzőm, Kránicz István felé, aki akkor egy alapvetően új védési stílusra oktatott. Válogatottbeli elődöm, a csepeli Kovács „Janika” által sikerrel alkalmazott, vetődő stílusról ugyanis átállított a „szemafóros” védésre. Az akkori csehszlovák kapusklasszist, Vichát nagyon tiszteltük – ő volt az úttörője ennek a stílusnak – amelyet követve rövid nadrágban is védhettem, hiszen nem kellett jobbra-balra dobálnom magamat.

– Mikortól meddig volt ön a Győri ETO játékosa?

– 1954-ben, 12 éves koromban kezdtem, az első két esztendő során Lengyel Pál foglalkozott velünk, majd 1956-tól egészen az 1964-ben volt Budapestre igazolásomig a valóban kiváló Kránicz István vett át bennünket. Akkoriban abban is úttörőnek számított, hogy megírta a „Védőjáték a kézilabdázásban” című, érdemi szakkönyvét. Alapvetően jó volt ott a közhangulat, amelyben nyilván edzőnknek komoly szerepe volt. Néhány nevet szívesen felemlítek a velem együtt játszottak közül: Pálmai József, a Duck-fivérek, Zoltán és Líviusz, Mart Ferenc, Szentgáti Péter, Bartovics József, Harsányi Attila, Szer Kálmán, Joósz Attila, hogy csak néhányat említsek.

Győrben élvonalbeli játékos, majd kiváló edző is volt Joósz Attila. (Fotó: jochapress)

– Ahogy elmondta, a családjuknak elég viharos élete volt.

– Ez nem túlzás, hiszen a kitelepítéseket is megéltük. Az általános iskola nyolc osztályát négy helyen jártam ki: Mátételkén, Nemesnádudvaron, Sükösdön és Győrben, ahova 14 éves koromban kerültem a nagymamámhoz. Hogy ide vetett a sors, ennek köszönhetem, hogy kézilabdázó lettem. Az első kispályás bajnoki szezonban, 1959-ben már védtem a felnőtt csapatban, amellyel a 6. helyet szereztük meg. A következő, 1960-as év pedig egyenesen kitűnően sikerült, hiszen az élen pontszámban hármas holtverseny alakult ki. Végül a Budapesti Spartacus végzett az élen, az akkor még igen jó szakosztályt működtetett Újpesti Dózsa lett az ezüstérmes, a Győri ETO játékosai pedig bronzérmeket vehettek át.

– Mikor védhette először a magyar válogatott kapuját?

Albrecht Miklós

– 1963-ban, amikor még a „lazább” Csicsmányi Árpád volt a szövetségi kapitány. Őt 1964 végén követte a tetőtől talpig úriember, Albrecht Miklós, akit emberileg és szakmailag is csak dicsérhetek. Az 1964-es, a Budapesti Spartacusba történt klubváltásomra rá voltam kényszerülve, mivel az egész család igen szerény körülmények között éldegélt. A szövetkezetieknél az Elektromos KTSZ-ben helyeztek el. A szövetkezet elnöke, Forrai Tibor és a szakosztály vezetője, Bácskai Károly egyaránt nagyon rendesek voltak. Ott mindenki jól érezte magát, mi is megbecsültük a jó sorunkat, egy kivétellel. Az öregebb Stillert, a Lacit ugyanis formálisa kiutálták onnan, mert egész nap csak telefonálgatott, óriási számlákat hagyva maga után. Formálisan könyörögtek neki, kérje magát egy másik munkahelyre…

– A válogatottbeli bemutatkozó meccséről még nem beszélt…

– Pedig nagyon is jól emlékszem az esetre. Bukaresben léptünk pályára, én a Kovács Janika cseréje voltam, s miután ő megsérült, tartósan védenem kellett a kapunkat. Az akkoriban világelső román válogatottól 25-12-re kaptunk ki. Réti Misi volt a kapusuk, a mezőnyben pedig olyan nevek voltak a pályán, mint Ivanescu, Moser, Kicsid Gabi, akik a világ legjobbjai közé tartoztak. Akikkel főszerepben Románia 1964-ben és 1967-ben is világbajnokságot nyert. Ami a mi válogatottunkat illeti, az 1964-es, csehszlovákiai Vb-n Kovács Janika mellett és helyett én is védhettem. A svédektől kikaptunk, az egyiptomiak elleni győzelmet követően legalább nyolccal kellett nyernünk Izlanddal szemben, ahol gyakorlatilag Fenyő András egyedül nyerte meg a meccset. A nyolc között végül a 7-8. helyért játszhattunk, de alulmaradtunk a dánokkal szemben, így maradt a 8. hely. Egyébként 1970-ben mondtam le a válogatottságot, mivel a munkahelyi kötelezettségeim miatt fizikailag egyszerűen nem tudtam ott is helytállni.

A válogatottban guggol balról: Fenyő András, Szabó István, Dubánn Dénes (fotó: archív)

– Akkoriban az élsportolók számára nem volt „divat” dolgozni. Ön mégis ezt az utat választotta?

– Igen, ha már 1966-ben megszereztem az állatorvosi diplomámat, akkor azt nem a fiókban akartam tartani. A Spartacusban a délelőtti edzéseket rendszerint kihagytam, mert hétköznapokon Cegléden, majd Tápiószelén, állatorvosi klinikákon végeztem a dolgomat. Akkoriban sokkal szerényebb utazási lehetőségek voltak, így vonattal, autóval vagy motorkerékpárral mentem-jöttem, de voltak egyéb, alkalmi fuvarjaim is. Nagyon szerettem az állatorvosi munkát, olyannyira, hogy végleg csak ez év januárjában adtam le a praxist.

– Negyvenöt körüli válogatottbeli szereplés után előbb ott mondott le, majd 1972-ben a Spartacusban is befejezte, ahol a legjobb eredménye a többszöri második hely volt, mellette ismételten megnyerték az MNK-sorozatát is.

– Számos embert tudok dicsérni abból az időből. Például a korábbi játékostársunkból lett edzőt, Horváth Jenőt, majd az őt követő Szotyori Györgyöt és Pfeiffer Jánost – mindhárman jó emberek voltak. A TF egykori nagy tekintélyű tanszékvezetője, Kolos (Klein) Feri bácsi is ült a kispadunkon. Bácskai Károlynak kiemelten hálás vagyok, mert amit ő megígért nekem, abból elvégeztem az egyetemet.

– Bizonyára van olyan élménye, amire ma is szívesen emlékezik vissza…

– Természetesen. Ilyen esemény volt az 1968-as Tasmajdan Kupán, a románok elleni mérkőzésünk, ahol a kétszeres világbajnokok ellen végig én védhettem, ráadásul 19-16-ra-re sikerült legyőznünk őket. Abban a sikerben az is benne volt, hogy az ellenfél nagy lövőinek feltérképezése kitűnően sikerült. A balkezes Gruia ellen például csak akkor lehetett esélye bármely kapusnak, ha egy tempóval előbb már elindult oda, ahova az ő bombáit várni lehetett. Marosi Istvánról is szólnom kell: ő nem véletlenül futott be villámkarriert! Amikor először meghívták edzőtáborba, néhány nap múlva már a kezdő csapatban szerepelt. Ő egy született zsenije volt a kézilabdázásnak.

– Ilyen és hasonló emlékeket jó dolog lehet hordozni. Visszaemlékezni a régi, szép időkre.

– Ami azt illeti, a későbbi életem is élményekben gazdagon telt. Negyven évet töltöttem el Győrben az állatkórházban, amelyet most már magánpraxisok váltottak fel. Ezt a hivatást egyébként édesapámnak köszönhetem, aki lebeszélt a TF-ről, ahova számos barátommal együtt én is szerettem volna kerülni. „Mit akarsz, egész életedben fújni a sípot?” – kérdezte és nyomatékosította, hogy olyan diplomát kell szerezni, amely nem helyhez kötött. Ő beszélt rá az állatorvosi egyetemre, amiért azóta nagyon hálás vagyok neki. Ötvenöt évet töltöttem el az állatorvosi pályán, elég volt.

– Nyolcvan éves korban már csak azok dolgoznak, akik rászorulnak…

– Mivel 1944-ben úgy menekültünk Regérécől, hogy mindenünk elveszett, így bennem a magántulajdon érzete nem alakult ki. Tizenkét éves koromban kerültem ide, Győrbe a nagymamához, a szüleim akkor éppen a nagyfai börtön gazdaságában dolgoztak. Ezt a házat is a keresztanyámtól örököltem, de már tovább is adtam a gyerekeimnek: egy fiam és egy lányom van. Amikor 2004-ben az államtól nyugdíjba mentem, a közjegyzőnél mindenről lemondtam. Majd végigsétáltunk az El Camino útvonalán, mégpedig 33 nap alatt tettük meg a 827 kilométert. Ez egyfajta hálaadás volt az életünkért, a 33 nap pedig Jézusnak itt, a földön eltöltött 33 évére emlékeztetett.

– Nyolcvan év az már nagy idő. Kevesen érik meg viszonylagos jó egészségben. Önt van még, ami emlékezteti a sportpályafutására?

Harka László (fotó: jochapress)

– A játékos éveimből különösen szívesen emlékszem a kisebbikSzabó Miklósra és öccsére, Szabó „Patyi” Istvánra, a kisebbik Stillerre, a „Dagira”, meg a Harka Lacira. Itt, Győrben különösen közel állt Harsányi Attila, Bartovics Jóska a labdarúgó Keglovich Laci és a volt sógorom, a Palotai Karcsi. Sok éve összejött egy 15-20 fős társaság a régi játékosokból akikkel a legutolsó időkig is rendszeresen összejártunk lábteniszezni, csak hát mi is fogyunk. Nekem is volt a közelmúltban egy operációm, amelyet követően legalább fél évnek kell eltelnie, amíg eldőlhet, hogy visszaállhatok-e még a pályára, vagy én is befejeztem. Ilyenkor már a mérlegkészítésnek is itt van az ideje. Ami engem illet, a vagyoni helyzetemet így definiálom: van az első feleségem, a két gyermekem és a hat unokám. Ennyi.

             Az olimpiai bajnok labdarúgó, a kiváló játékvezető, Palotai Károly a sógora volt

(jochapress / Jocha Károly)