Az utolsó interjú a végleg elment Guricsné Pásztor Erzsébettel
Egyre fogy az 1965-ben a kézilabdázásban mindmáig egyetlen, világbajnoki címzett női válogatott. Most az a Guricsné Pásztor Erzsébet, a csapatkapitány hagyott itt bennünket, akinek komoly része van a világbajnoki cím megszerzésében. Hiszen ha az NDK elleni két döntetlent követően ő rosszul választ a pénzfeldobásnál, akkor a világbajnoki cím sem születhetett volna meg. A mindig kedves Erzsikével minden valószínűség szerint az utolsó interjút készíthettem, amit most ismét közreadok.
Guricsné Pásztor Erzsébet. Fotó: JochaPress
– Ha már szóbajött, kezdjük is az emlékezést a kapitánysággal: miért éppen Önre esett a választás?
– Ez tényleg egy speciális döntés eredményeként alakult így. A méltán világhírű szövetségi kapitányunk, Török Bódog ugyanis szembement az általános gyakorlattal és nem ő döntött, hanem titkos szavazást kért a játékosoktól. Én kaptam a legtöbb voksot, a bizalmat pedig igyekeztem megszolgálni. Szerencsémre Bogyi bácsi abszolút korrekt, mindig az objektivitásra törekvő ember volt. Partnernek tekintett, hozzá bármilyen felvetéssel, javaslattal vagy problémával oda lehetett menni és ő mindig egyértelmű válaszokat adott.
– A válogatottbeli csapatkapitánnyá választásáról így már tudunk, arról viszont még nem, miként lett kézilabdázó?
– Mint tősgyökeres józsefvárosi (fél évszázada az Üllői út – Ferenc körút sarkán lévő, volt Kilián laktanyával szemben lakom), a Práter utcai általánosba jártam, s már ott kaptam biztatást, kezdjek bele valamelyik labdajátékba. Ezt az ajánlást a Fazekas Mihály Gimnáziumban is megkaptam, s a közeli (mára már régen beépített) Vörös Meteor pályán, a József körút és Baross utca sarkánál látott élvonalbeli meccsek meg is tették a hatást. Egy alkalommal két osztálytársnőmmel elindultunk csapatot keresni. Felszálltunk egy 52-es villamosra, de a Fradi pályánál fenn is maradtunk, mert az egyik lány bevallotta, hogy már egyszer próbálkozott itt. Így jutottunk el a Budapesti Spartacus akkori pályájára, a kispesti Klapka utcába. Ahogy lenni szokott, két társnőm hamar elmaradt, engem viszont a vezetőedző, Nádori Pali bácsi (szintén néhány napja halt meg 94 évesen – a szerk.) rendre próbálgatott. Az ifiknél már hivatalos meccseken is szerepeltem, amikor egy alkalommal „elfogytak” a kapusaink, s engem küldtek a gólvonalra. Én ugyan sokallottam az első alkalommal bekapott kilenc gólt, az edzőm viszont másként értékelt, így ott is maradtam.
– Valószínűleg a kívülállóknak volt igazuk, hiszen 21 éves korára már a felnőtteknél is rendszeresen védett.
– Nagyon sokat köszönhetek Nádori Pali bácsinak, aki labdarúgó- és kézilabdakapusként is védett az élvonalban, így valóban értékes tanácsokkal látott el. Fejlődésemet az is segítette, hogy a társaság is igen jó, összetartó, valóban baráti volt. Márpedig ha jó az alaphangulat, akkor minden könnyebben megy.
– A jó közösségről a világbajnok csapattal kapcsolatosan is mindmáig ódákat zengenek.
– Ebben semmi túlzás nincs, miként az is igaz, hogy a jó hangulatért Bogyi bácsi, Török Bódog is nagyon sokat tett. Rendkívül igényes volt már a játékosok kiválasztásánál is! Olyannyira, hogy aki emberileg nem ugrotta át az ő mércéjét, az bármilyen tehetséges is lehetett, mégsem kapott behívót a válogatott keretbe.
– Legyünk tárgyilagosak! Ez a válogatott a szerencsével sem állt hadilábon…
– A világ egyik legerősebb csapatával, az NDK-val már a selejtezőben összejöttünk. Miután mindkét összecsapás döntetlennel ért véget, így lépett elő a szerencse, amely a sorsolásnál az én választásommal – az írás mellett döntöttem – nekünk juttatta a világbajnoki részvétel lehetőségét.
Török Bódog (fotó:jochapress)
– A legnehezebbnek tűnt ellenfélen már túljutottak, ám a vb-szereplésük mégis az utolsó pillanatig abszolút bizonytalan volt.
– Már a kiutazás sem volt egyszerű, de még a helyszínen a kezdés előtti estéig sem volt biztos, pályára léphetünk-e egyáltalán? Végül csak megjött az engedély a pártközpontból. Mondhatom a túlélt közjátékok után egész simán jutottunk a döntőbe, Csehszlovákia 7-4, Románia 9-6 és Lengyelország 15-5 arányú legyőzésével. A fináléban pedig 12 ezer néző előtt, a Westfalenhalléban Jugoszlávia ellen sikerült 5-3-ra nyernünk. A kifogástalan csapatszellem hangsúlyozását követően Rothermel Annát, Romhányiné Tóth Máriát, Hajekné Végh Ágnest és Ritterné Lengyel Erzsébetet emelném ki játékostársaim közül.
– Ezek az évek az Ön számára a „csúcsrajáratás” időszakát jelentették.
– A Spartacus mellett 1960-tól a válogatottban is helyt kellett állnom, hiszen már az év júniusában be is mutatkozhattam a nemzeti együttesben a lengyelek elleni, belgrádi találkozón. Mivel diákkorin tervemről, az orvosi hivatásról le kellett mondanom, ezért elvégeztem a szakedzőit is. Későbbi férjemmel, Gurics György világbajnok, olimpiai bronzérmes birkózóval 1962-ben, a tatai edzőtáborban ismerkedtünk meg, két év múlva házasságra is léptünk. Gyurka magával hozta az előző házasságából származó két fiát is…
– A felsorolt tennivalók is közrejátszottak a korai visszavonulásában?
– 1966 februárjában, a franciák ellen, idegenben 23-5-ös győzelmet hozott találkozón álltam utoljára a válogatott kapujában. 1967-ben a szövetkezetieknél is leadtam a szerelésemet, mivel jelentkezett Attila fiam, aki 1968-ban szerencsésen meg is érkezett.
– Bár szerette volna, de ez még nem a végső búcsú lett.
– Attila születése után a Vasas arra kért, segítsem ki őket, amíg Bujdosó Ágota kellő rutinra szert tesz. Ott is jó edzőm volt Fleck Ottó személyében, akinek idén elhunyt felesége, az ugyancsak világbajnok, az élvonal kiemelkedően legjobb irányítója, Fleckné Babos Ágnes volt a pályán az ő előretolt jobbkeze. 1973-ban végleg visszavonultam, előbb edző, majd sportvezető voltam, az angyalföldieknél, majd a szövetkezetieknél.
– A három gyerek nevelése és a sportbeli tennivalói mellett így sem unatkozhatott.
– Gyurka tényleg rettenetesen elfoglalt volt, örökös rohanásban telt az életünk. Látva az állandósult időzavarainkat, az 1976-os, montreali olimpiát követően le akart mondani a birkózók szövetségi kapitányi teendőiről, de a sporthivatal akkori elnöke, Buda István nem járult hozzá. Azt mondta, Guricsra szükségünk van az 1980-as, moszkvai olimpiáig. Ezek után 1979-ben jött a hidegzuhany: Gyurkát az egyik napról a másikra leváltották, mert érkezett Hegedüs Csaba. Igaz, akkor már nem Buda István, hanem Deák Gábor volt döntési helyzetben…
– Férje 1984-ig a BVSC vezetőedzőjeként dolgozott, majd nyugdíjba ment, a gyerekek felnőttek, a korhatárt elérve, Ön is a nyugdíjat választotta.
Amikor még mindketten közöttünk voltak (fotó:jochapress)
– Szépen éltünk, egészen 2013-ig, amikor jött a tragédia: Gyurka meghalt. Azóta egyedül élek a nagy lakásunkban. Szerencsére Attila fiam a közelben lakik, és gyakorlatilag minden nap feljön hozzám, s amit kell, segít elintézni. Mivel tényleg nagy a lakás, így szívesen fogadok vendégeket, akik között igen gyakran megfordulnak a régi játszótársak. Soha nem volt haragosom, így meglehetősen sokan látogatnak meg. Nagy a forgalmam, de így is maradandó emlékként gondolok arra a 2015-ben volt kirándulásra, amikor Gyömrőn, a világbajnok csapattársam, Ignácz Ilonka nevét viselő sportcsarnokban egy ünnepségen részt vehettem. Ráadásul a „dortmundiak” közül Csenkiné Varga _Zsuzsanna és Markovitsné Balogh Márta is a meghívottak között voltak.
– Mennyire figyeli a sportága eseményeit?
– Amennyire tehetem, követem a történéseket. Máig is nagyon sajnálom a döbbenettel megélt tényt: a magyar női kézilabda válogatott lemaradását a riói olimpiáról. Pedig a döntő meccsek előtt minden egyes játékosnak buzdító levelet írtam, de ez sem volt elég a sikerhez. Az is az igazsághoz tartozik, hogy Tokióval kapcsolatban sem lehetünk elbizakodottak, több okból sem. A jelenlegi válogatott keretét ugyanis kényszerből jócskán meg kellett fiatalítani, másrészt az élvonalbeli válogatottak között egyre kisebb a különbség. A mi időnkben a pénz nem játszott szerepet, mára viszont a föníciaiak találmánya talán túl sok befolyással bír az egyes játékosok életére, amit nem mindenki tud lereagálni. Ezektől a kétségeimtől függetlenül természetesen drukkolok a mieinknek, mert nagy örömömre lenne, ha ismét ott lehetnének az olimpia részvevői között.
– Hogyan telnek manapság a napjai az egykori világbajnoknak?
– A koromnak megfelelően. Fiam, Attila gondoskodik rólam, ha bárhová mennem kell, ő mindig segítségemre van és elkísér. Nagyon érdekel a 17 éves Máté unokám sorsának alakulása. Ő korábban dzsúdózott, majd átállt a focira és jelenleg a Vasas U-17-es csapatának tagja.
(jochapress / Jocha Károly)
