A becsület, a tisztesség és a kitartás jellemző Klujber Katrinra
A Debrecenben női junior kézilabda-világbajnokságot nyert magyar válogatott leginkább foglalkoztatott játékosa a Dunaújvárosi Kohász szélsője-átlövője, Klujber Katrin volt.
Hajdu János szövetségi edző is Katrint terhelte meg a legtöbb munkával, alig kapott lehetőséget a pihenésre a Kohász játékosa, szinte le sem cserélte, ahogy most Vlagyimir Golovin is ezt tette. Nincs mese: Klujber átlövő, ha kell, szélső, ha kell, zavaró, ha kell, labdaszerző, és ha kellett, hetesdobó volt a debreceni junior-világbajnokságon is.
– Az aranyérem után valóban sokan mondták nekem, hogy én vagyok a példakép, de ezen a világbajnokságon nem ez volt a fontos, hanem az, hogy valamennyiünk szíve egyszerre dobogott, és közösen végrehajtottuk azt a feladatot, amit mindenki nagyon óhajtott. És ez felülírta az egyéni elismeréseket, a különdíjakat.
Katrin, tudom, hogy a családdal együtt sírtak örömükben a debreceni csarnokban a mérkőzést követően, de kit hívott fel a norvég győztes mérkőzés után?
– Hát a mamát, aki azt mondta, hogy nagyon büszke rám. A négyéves húgom, Zselyke is örömmel közölte velem: láttalak ám a tévében. Nos, ezt a boldogságot nehéz napokkal az aranyérem átvétele után is leírni. Egy álom vált valóra, és ez még a szívemben, a fejemben élénken velem van. Hat év kegyetlen munkája van mögötte. És június 4-től csakis a junior-világbajnokságra készült a keret. Bohus, Woth Péter, a Hajdu–Siti Bea páros és most a Golovin–Pigniczki kettős irányításával dolgoztunk keményen. Tehát senki ne csodálkozzon azon, hogy mi ennyi idő után valóban úgy éltünk, mint egy nagy család. Az első mérkőzésünkön voltak zavart pillanatok, a bemutatkozást kicsit elizgultuk, de utána hiába vezetett ideiglenesen az ellenfelünk, mi nem rogytunk össze, a második játékrészben pedig eldöntöttük a mérkőzéseket. Ebben Golovin edző is segített, mert soha senkit nem korholt, csak biztatott, motivált. Hányszor elmondta: csak nyugalom, semmi nincs veszve. Egyszer az ellenfél dob gólt, egyszer mi. A legfontosabb, hogy mi találjunk be utoljára a kapuba győztesként.
Valóban üdítő élmény volt látni, ahogy a csapat fokozatosan az ellenfele fölé nő, és szerez olyan előnyt, amely már behozhatatlan…
– Mindenki, én is a maximumot akartam nyújtani. Az elején kicsit a védekezéssel volt gondunk, de utána javítottunk, és helyreállt a védekezés, valamint a támadás is. Taktikusan, ha kellett, lassítottuk a játékot, ha kellett, gyors sebességre váltottuk, nagyon keményen védekeztünk remek kapusaink előtt, és mindig volt valaki, aki átvette a terhet arról a társról, akinek abban az időszakban kevésbé sikerültek a mozdulatai. Azt mondhatnám, hogy képletesen megfogtuk egymás kezét, és egymást lelkesítettük. Így viselkedett a csapaton kívül a kispad és a csodálatos debreceni közönség is. A döntőre is hasonló elszántsággal készültünk. Tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz a második, Norvégia elleni találkozó, ráadásul péntek után a szombati, mindent eldöntő találkozó előtt szinte semmi időnk nem volt a készülésre. Kicsit lazítottunk, regenerálódtunk. És a döntőben hallottuk azt a frenetikus hazai buzdítást, és minden fáradtságunk, fájdalmunk elszállt, senki sem foglalkozott ezzel.
Nem akarom, hogy műhelytitkokat áruljon el, de ha jól emlékszem, három büntetője nem sikerült, a többi igen. Mire gondol a végrehajtás előtt?
– Talán megvan az a képességem, hogy a labda eldobása előtt egy pillanat alatt tudok dönteni, hogy miként végezzem el a büntetődobást. Időben el kell találni a helyet, ahova szánom a labdát, és természetesen ha lehet, akkor azt megfelelő erővel kell végrehajtani. Ennyi a titok. De ez az átlövésekre is vonatkozik. A norvégoknak vannak klasszikus átlövőik, ők azért voltak veszélyesek, de meg tudtuk ellenük szervezni a védekezést, a koreaiak pedig nagyon gyorsak, és egészen váratlanul képesek voltak meglódulni, tempót váltani. De végül egyetlen ellenfelünk sem tudta megtörni az akaratunkat és a játékunkat sem.
Forrás: DUOL.hu
