Beethoven a műtőben
Évtizedek óta a fair play kultuszával operál dr. Kamuti Jenő, a kétszeres olimpiai ezüstérmes tőrvívó-sebészorvos.
Dr. Kamuti Jenő (fotó:jochapress)
Gyerekkoromban „örök másodiknak” hívták, mert a tőrvívás egyéni versenyein két-két olimpiai és vb-ezüstöt, míg a szám csapatviadalain egy aranyat és négy ezüstöt szerzett. Bántja a sok második hely?
Mostanában jobban, mint azelőtt, mert túl a nyolcvanon életem minden korábbi szakaszánál több időm van tűnődni. Az elmélkedések nyomán arra jutottam: mindenütt a világon, de nálunk különösen felerősödött az a nézet, hogy az első mindent visz. Így már kicsit hiányzik az olimpiai arany. Ezzel együtt nem mondhatok mást: mindig is karonfogva jártam a szerencsével.
Mi van, ha peches?
Ne vicceljük el, mert komoly dologról van szó. Édesanyámtól örököltem azt az erős hitet, hogy vinnem kell valamire. Minden szerénytelenség nélkül állíthatom: ez a vívásban és az orvosi pályán is sikerült. Ami a pástot illeti, sosem gondoltam, hogy én lennék a világ legkiválóbb tőrözője, de nálam többet kevesen tettek a sikerért. Az pedig, hogy hosszú évtizedeken át a MÁV Kórház sebésze, osztályvezető főorvosa, majd igazgatója lehettem, kiapadhatatlan örömforrást nyújtott. Mindennapos volt számomra az a boldogító érzés, hogy valakinek a gyógyulásához hozzájárultam.
Hány éves koráig operált?
Hetvenöt esztendősen letettem a szikét, pedig ma sem remeg a kezem. De azt mondtam magamban, az idő múlását nem lehet figyelmen kívül hagyni, a beteget még véletlenül sem sodorhatom veszélybe.
Van-e bármi összefüggés a vívás és a sebészet között?
Több, mint gondolná. Ebben és abban is minden a fejen és a kézen múlik. Meg a bátorságon. Hetvennyolcban egy évet Bordeaux-ban tölthettem, s a francia kollégák megváltoztatták a sebészettel kapcsolatos felfogásomat.
Mennyiben?
Lényegileg. A magamévá tettem, hogy – szigorúan a páciens érdekében – vállalni kell a kockázatos műtétet is, hátha sikeres lesz a rizikós beavatkozás.
A sebész is aggódik?
Jobb, ha nem. A hatvannyolcas olimpia hatos döntője előtt a kedvenc zenedarabjaimat hallgattam magnóról, hogy oldjam a feszültséget. Később sztereó magnetofont szereltettem a műtőbe. Operáció közben áradt Beethoven vagy döngetett a Shadows. Használt.
Ha a Holdfény szonátán és az Apache-on nem múlt, akkor mi hiányzott Mexikóban az aranyhoz?
Nem tudom. Általában elmondható: az engem olimpián vagy vb-n a második helyre szorító Wojda, Parulski, Putyatyin belepusztult volna, ha nem nyer. Én nem. Ám visszatérek a muzsikához, mert annak a hatvannyolcas olimpiának kétszeresen is köze volt a zenéhez. A győztes román Drimbával együtt a vigaszágon kerültem a döntőbe. Amikor úgy nézett ki, hogy búcsúznom kell, betévedtem egy templomba, ahol szólt az orgona. Megnyugtatott. Majd Drimba, aki a repechage előtt aggasztó fizikai állapotban volt, a hatos döntőben úgy vívott, ahogyan Paganini hegedült. Utóbb már az ezüstérmem sem volt biztos, mert a franciák előhalásztak egy szabálykönyvet, amely szerint a győzelmek azonos száma esetén, ahogyan ma mondanák, rájátszást kell vívni. Nálunk más szabálykönyv volt, de újra megmérkőztem Daniel Revenuvel. Ezért 1976-ban a franciák fair play-díjra javasoltak, és meg is kaptam a kitüntetést.
Ma már a hatodik ciklusát tölti a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökeként. Mióta tagja a testületnek?
Amint megkaptam a díjat hetvenhatban Párizsban, Jean Borotra, a húszas-harmincas években a Grand Slam-tornák mindegyikét megnyerő francia teniszező, az akkori elnök megkérdezte, volna-e kedvem a bizottságban szerepet vállalni. Szerintem senki nem mondott volna nemet.
A sportszerűség magyar atyjának a legszebb fair play-története?
Nem az enyém, hanem Wichmann Tamásé. A kilencszeres világbajnok kenust hetvenötben megkérte a horvát Matija Ljubek, hadd tréningezzen vele együtt. Wichmann azt mondta, rendben, és nemhogy az edzéseken segítette legfőbb vetélytársainak egyikét, de Ljubek egy évig nála lakott. Majd a hetvenhatos olimpia C–1 1000-es versenyében Ljubek győzött, Wichmann harmadik lett, és soha nem nyert olimpiai bajnoki címet.
További kedvenc sportolói?
Csermák József, Gerevich Aladár, Székely Éva. Az első számú kedvencem pedig A nemzet sportolója. Sosem hittem volna, hogy az ezüstérmeimmel e különleges elismerést megkaphatom. Ez olyan tartomány, mint a győztes gól a labdarúgó-világbajnokságon. Pedig a futball külön kategória. Mark Spitznek vagy Usain Boltnak kell lenni ahhoz, hogy valaki hasonlóképpen híres legyen, akár egy világklasszis futballista.
A labdarúgók közül ki állt a szívéhez a legközelebb?
Kocsis Sándor, Sándor Károly, Tichy Lajos. A jelenkori ászaim pedig a dánok. Miután Christian Eriksen a múlt évi dán–finn Eb-mérkőzésen összeesett, játékostársai lenyűgöző higgadtságról és bátorságról tettek tanúbizonyságot. Azonnal az jutott az eszembe, fair play-díjra érdemes az észak-európai együttes. A bizottság tagjai egyetértettek velem, és a kitüntetést tavaly októberben, a dán–osztrák vb-selejtező előtt a koppenhágai stadionban adtam át a csapatkapitány Simon Kjaernek. Noha egyáltalán nem rólam szólt a jutalmazás, engem is olyan ováció fogadott, hogy remegtek a lábaim.
Sportolóként volt része hasonló ünneplésben?
Mi tagadás: soha.
(nepszava.hu / Hegyi Iván)
