Bencsik Ottó a Goldbergerben érezte magát a legjobban

Régi a mondás és esetünkben igaz is: „akinek (idő előtt) a halálhírét keltik, az sokáig fog élni”. Amikor ugyanis szóba jött, hogy kik élnek még az 1958-ban, az NDK-ban megrendezett kispályás férfi kézilabda világbajnokságon szerepelt magyar válogatott tagjai közül, akkor Bencsik Ottóhoz érve a névsorban ez a megállapítás hangzott el: „Ottóról régen nincs semmi hírünk, feltehetően már meghalt.”

E sorok írója e pillanatban szólt közbe azzal, hogy itt bizonyosan valami tévedés van. Bencsik Ottóval ugyanis elég rendszeres kapcsolatban állok és legjobb tudomásom szerint korához és alaphelyzetéhez képet elég jó állapotnak örvend felesége, két fia és három unokája társaságában.

Ezek után természetesnek gondoltam, hogy eltávozottnak vélt, egykori válogatottunkat mielőbb felkeressem, ami meg is történt a napokban. Vendéglátóm mindjárt a sűrűjébe kalauzolt: az 1958-as világbajnokságra történt felkészülés érdekesnek tartott részleteibe avatott be.

– 1957 nyarán hat város tornáját rendezték meg Magyarországon, hat város legjobbjainak részvételével. Hetenként szombaton és vasárnap kerültek sorra a mérkőzések. Ebből a hat magyar várost képviselt válogatottakból válogatták ki a vb-re készülő bő keretet. Ezt követően a mára már régen beépített, egykori Vörös Meteor pályán, közel a József körút – Baross utca kereszteződéshez egy négyes tornát bonyolítottak le, amelyen az A-, a B- és az Utánpótlás válogatottak mellett Belgrád legjobbjai adták a negyedik részvevőt. Az U-válogatottból ketten kerültünk be a felnőtt keretbe: a kapus Kele Miklós és jómagam.

– A rostán fennmaradt 18-20 játékost ezután itthon és külföldön számos próbának vetették alá – folytatta. – Minden alkalommal Budapest válogatottja néven szerepeltünk. Utaztunk például úgy 6-7 hónappal a vb kezdete előtt Jugoszláviába. Murakeresztúrnál megállt a vonat, felszállt vagy öt-hat vámtiszt, akik Halmos Imrét keresték. Felszólították, hogy szálljon le, részére befejeződött az utazás. A csapat egyik legjobbjának – utóbb kiderült – azért kellett leszállnia, mert állítólag Imre 1956-ban, a TF-n tagja volt a munkástanácsnak.

– Mivel Budapest válogatott néven szerepeltünk – folytatta -, így sokkal szerényebb elbánásban volt részünk, mintha magyar válogatottnak hívnak bennünket. Megtörtént eset, hogy a szerbiai Indija nevű városban kettesével szétosztottak bennünket családokhoz, ahova éjfélkor meg is érkeztünk. A három gyereket felkeltették, ők lementek a földre aludni, nekünk megágyaztak és elfoglalhattuk az ő helyeiket. Egy másik párost egy vasúti fűtőházban helyeztek el, ahol egy idős házaspár két ágyán összesen négyen kellett aludjanak.

– A hazai előkészületek miként zajlottak?

– Ez is érdekes volt. A TF Győri úti kis termében, a Szentkirályi utcai mini-csarnokban és a Tüzér utcában, az eredetileg atlétikai csarnokban tartottuk az edzéseinket. Tatán is sok időt töltöttünk el, általában hetente hétfőtől szombatig folyt a közös munka, de aki ott akart maradni vasárnapra, azt is megtehette. Végül kijutottunk az NDK-ba, de szerintem nem voltunk megfelelően felkészülve.

– Bencsik Ottó biztos csapattagként utazott a világbajnokságra?

– Eredetileg annak számítottam volna, az erősorrendben úgy a tízedik helyre taksáltam magamat. Akkoriban udvaroltam egy lánynak, aki a TF-csarnokban, a karzaton éppen kapitányunk, Cséfai Sanyi bácsi mellé ült le. A lány ilyesmit mondott, hogy ha az Ottó elmegy a vb-re, akkor ő leugrik az emeletről. Két nappal később Sanyi bácsi kihirdette, hogy Bencsik nem utazik, mert lelki válságban van. Röviddel ezután jött egy rossz, meg egy jó hír. A BEAC átlövőjének, Guttyán Palinak ugyanis favágás közben a forgács belement a szemébe, súlyos sérülést okozva neki. Kiesése után mégis visszakerültem az utazók közé.

– A világbajnokságról sokat lehetne mesélni…

– Nagyon jó volt a kapcsolat a vezetők és a játékosok között. Volt például egy fogadásunk, amely szerint, ha bejutunk a legjobb nyolc közé, úgy a vezetők az étteremben, a nyilvánosság előtt négykézláb végigmásznak az összes asztal alatt. Ellenkező esetben a játékosoknak kellett volna ugyanezt megtenniük. Hetedikek lettünk, a vezetők pedig állták a szavukat, még az üres asztalokat is eléjük toltuk, hogy minél többet kígyózhassanak…

– Ezek szerint Berlinben, a legjobb nyolc közötti helyosztókon is részt vehettek.

– Hát ott sem valami „pompázatos” körülmények fogadtak bennünket! Berlintől vagy 30 kilométernyire, egy kis település szélén, az erdőben volt egy láger, ahol egy húszágyas teremben helyeztek el. Hozzánk tartozott egyetlen illemhely is. A csehek fellázadtak, amint meglátták a kijelölt szálláshelyet és közölték, inkább hazamennek. Végül őket és a magyar vezetőket is elvitték egy szállodába, a magyar játékosok viszont maradtak a lágerben.

– Szakmailag mire emlékezik leginkább? 

– A norvégok elleni meccs maradt meg leginkább bennem. Ott egy speciálisnak mondott taktikával álltunk fel, amelynek lényege a következő volt: Bolla Rudi meg a Bányai Pista rábeszélték Sanyi bácsit, hogy mindent a beállóra játsszunk. Ehhez csak annyit, hogy a Schwajda Pista lehetett nagyságrendileg 178 centi magas, vele szemben pedig tornyoknak számító norvégok magasodtak. Pillanatok alatt kaptunk legalább nyolc gólt az elvesztegetett labdákból. Így „ugrott” az ötödik hely megszerzésének lehetősége, amire egyébként képes lett volna a csapat. Maradt az utolsó esély a jugoszlávok ellen, amit ki is használtunk, hiszen 24-16-ra nyertünk, s ezzel a 7. helyen végeztünk.

– Miután így nagyjából túljutottunk élete legfőbb versenyén, az 1958-as világbajnokságon, lehetne hallani arról is, hogy milyen úton jutott el a felnőtt válogatottságig?

– A XII. kerüli Márvány utcai iskolába jártam és először én is a labdarúgással kacérkodtam. Tizenhárom évesen a Ferencvárosban kergettem a labdát, majd átmentem a mai BKV elődjéhez, a BESZKÁRT-ba, ahonnan később „centerhalfként” bekerültem a korosztályos Budapest-válogatottba. Mivel otthonról gyengén álltunk anyagilag, ezért valamiféle munkalehetőséget kellett szerezzek. Az „Autóbusz” kézilabda szakosztálya beiskolázott autó villamossági szerelőnek; velem együtt odajött a két bátyám is. A Budapest első osztályból feljutottunk az NB II-be. Onnan 1957 januárjában a KÉV Metróhoz vitt az utam, ahol Csicsmányi Árpád volt az edző. A csapat az NB I középmezőnyéhez tartozott. Jómagam tavasszal már junior válogatott lehettem, ősszel pedig bekerültem a szűkített felnőtt válogatott keretbe is. Ettől kezdve egészen 1962 végéig válogatott játékosnak mondhattam magamat.

– A KÉV Metró nem az utolsó klubja volt…

– Napra nem tudom pontosan, de a hatvanas évek közepén hívott Bácskai Karcsi, hogy jöjjek át a Spartacusba, hát átjöttem. Ott lettem négyszeres második és ötszörös kupagyőztes csapat tagja. A „Szpariban” jó edzőm volt Horváth Jenő személyben, aki emberileg és szakmailag is komoly valakinek számított. Később a nálam fiatalabb Szotyori György lett a főnökünk, aki fiatalítani akart, az idősebbeket pedig távozásra bíztatta. Így kerültem 33 évesen a nőknél NB I/B-s Goldbergerhez edzőnek, s mivel szerencsére már az érettségi után, 25 éves koromra megszereztem a szükséges minősítéseket.

– Mekkora csalódást okozott az, hogy szinte parancsszóra kellett visszavonulnia?

– Nem akkorát, mintha máshova kerültem volna. Az ugyanis számomra megnyugtatónak tűnt, hogy a Goldbergerben támogatták a csapatot, amelyet korábban kilenc évig Török Bódog készített fel. Én egy akkor kiesett garnitúrát vettem át, és néhány hónap múlva MNK-döntőt játszhattunk a Ferencváros ellen. A félidőben 5-4-re vezettünk, s végül 9-8-ra alulmaradtunk. Ebben a nagy menetelésben az 1965-ben világbajnokságot nyert csapat tagjának, Romhányiné Tóth Máriának igen nagy része volt. Ő egy beszélgetést követően valóban világklasszisként szolgálta a csapat érdekeit.

– Ez a sorozat egy, az NB I-ből kiesett csapat részéről hatalmas bravúrnak számított!

– Szerencsére a következő bajnoki évadban egy vereséggel és egy döntetlennel, a többit megnyerve, simán visszakerültünk az élvonalba. Végül kilenc évet töltöttem el ott, ahol alapvetően jól éreztem magamat. Mindössze egy évben adódtak komolyabb gondjaim, amikor az idősebbek fellázadtak ellenem, s jó magyar szokás szerint a vezetők is melléjük álltak. Ekkor egy olyan, önkéntes felajánlásra  kényszerültem, hogy amennyiben a bajnokság félidejében kiesésre állunk, önként felállok és visszafizetem az első félévi béremet. Mivel félúton hatodikok voltunk, így maradhattam. A lázadókat pedig a folyamatos, kemény edzésekkel szép lassan kifüstöltem a keretből.

– Ez a kilenc év is elmúlt…   

– Több helyen is megfordultam, kisebb klubokban is edzősködtem, közben elkerültem az NB I/B-s férfiakhoz, Várpalotára is, onnan pedig visszajöttem a fővárosba. A Postás és a Vasas nők is hívtak, én az utóbbiakat választottam. Később a BHG SE NB I-es női csapatával az NB I élbolyában csatáztunk. Utána szép lassan kikerültem ebből a körforgalomból…

– Hol érezte magát legjobban és mi foglalkoztatja, amióta visszavonult?

– Egyértelmű, hogy a Goldbergerre emlékezem legszívesebben. Egyébként 73 évesen vonultam végleg vissza, s azóta még a meccseket is egyre ritkábban nézem végig. Engem egyszerűen idegesít a sok külföldi jelenléte, akik a magyarok elől viszik el a helyeket. És azzal sem tudok megbékélni, hogy mindinkább az erő, a kemény ütközetek kerülnek túlsúlyba. Fradi drukker vagyok, de őket is csak véletlenszerűen látom. Az alaphelyzet egyszerű: elfáradtam. Nyolcvanhárom éves leszek januárban, ha megérem. Túl izgalmas életem volt, s mára már leginkább csak a családom dolgai érdekelnek.

(MKSZ / Jocha Károly)