Benedek János: Varga Jánostól tanultam a fogyasztás tudományát

Alacsony is, halk szavú is, így kettős oka is lehetett volna arra, hogy ne figyeljenek oda rá, ha megszólalt. Benedek János – ez a nyílt tekintetű, mindig egyértelműen fogalmazó, idén 80 éves „fiatalember” – azonban említett tulajdonságai ellenére is mindig meghallgatást nyert, bárhol is szólni akart. Mondanivalója ugyanis lényegre törő volt, egyértelműen fogalmazta meg mondanivalóját. Ritka találkozásaink mindig extra élményt jelentettek – így volt ez legutóbb is, amikor tatai házában vendégeskedhettem egy érdekes beszélgetés erejéig.

Benedek János (fotó: jochapress)

– Mivel édesapám egy hónappal a születésem előtt halt meg a fronton, így édesanyámnak négy gyermeket kellett felnevelnie Szegeden – emlékezett a kezdetre a házigazda. – Édesanyám és két nővérem „árnyékában” félénk, félszeg kisfiúként nevelkedtem. Ahogy az lenni szokott, a középiskolában több sportággal is barátkoztam. Érdekes módon nem csak a rövidtávfutás, hanem például a 160 centiméteres magasságomhoz egyáltalán „nem passzoló” magasugrás is közel állt hozzám. De más sportágakban is versenyezgettem, így például vitorláztam is.

   – Később azért csak „egyenesbe” kerültek a dolgok és eljutott sikersportágáig, a súlyemelésig.

– Az első lépéseket Bozóky Mihály edzőm irányításával 1960-ban tettem meg a vastárcsák birodalma felé – éppen abban az esztendőben, amikor Földi Imre a sportág első olimpiai pontját szerezte a római olimpián. Két évvel később már országos ifjúsági bajnoka lettem sportágamnak, ahol 65 kilót nyomtam, 62 és felet szakítottam és nyolcvanötöt löktem. Az év végén – nem kis meglepetésre! – Szeged város legjobb sportolójává választottak.

   – Hogy a döntést némiképp megerősítse, hát 1963-ban ismét megnyerte az ifjúsági egyéni ob-t.

– Így történt és a mindenkori eredményességemben elsősorban a szakításnak volt komoly szerepe. A beüléses technika még csak akkoriban kezdett divatba jönni, de én szinte azonnal ráálltam erre a vonalra, amit a beülés kitalálója, a szovjet Duganov nevéről csak „duganovozásnak” hívtak…

Benedek János lökéshez áll föl

   – Akkoriban a válogatott keretek szinte az egész évet edzőtáborokban töltötték.

– Jómagam 1965-ben kerültem be a legjobbak közé és mondhatom, alapvetően jó, bajtársi közösségben éltünk és készültünk a nagy erőpróbáinkra. Nem volt könnyű dolgom, hiszen édesapa nélkül nevelkedtem fel, az ő jelenlétének hiánya miatt számos területen lemaradásokat kellett ledolgoznom. Végül azért csak sikerült jól leérettségiznem 1963-ban, a gépipari technikumban. Az életkörülményeimről sokat elmond, hogy kollégistaként gyakran vállaltunk vagonkirakást, az aktuális kiadások fedezéséhez.

   –  Addig azonban az érettségi éve még egyéb gondokat is tartogatott.

– Be kellett látnom, ha Szegeden maradok, soha nem lehettem volna nemzetközileg is sikeres súlyemelő. Ezért mindenképpen a változtatás mellett kellett döntenem. Végül Vranyecz Kálmán invitálására néhány hónapig Budapesten dolgoztam, majd leigazoltam a jó sportolási lehetőséget kínáló Oroszlányi Bányász sportkörébe, ahol egészen az 1978-ban volt visszavonulásomig edzettem és versenyeztem. Sokat edzőtáborozhattam, ahol annak idején Veres Győző volt a szakmai hangadó. Neki volt egy jó és meg is valósított ötlete. Ennek lényege az volt, hogy a legjobb felnőttek mellé odavették a felfelé igyekvő, fiatal tehetségeket, akik azután később a kiöregedő legjobbak helyeit átvehették. Így került oda Bagócs János, Szarvas Gábor, Bakos Károly, Nemessányi Árpád és jómagam is.

– A tokiói olimpia évében (1964) már a felnőtteknél sem talált legyőzőre.

– Ekkor a 60 kilósok között, a pehelysúlyban léptem dobogóra, s később is megmaradtam ebben a kategóriában, mivel a 160 centimnek ez a súlycsoport felelt meg a legjobban. Akkoriban még nagy divat volt az országok közötti válogatott viadal, a Druzsba- és a Duna Kupa, a meisseni Kék Kardok versenye – szóval harmincháromszor szerepeltem a magyar válogatottban.

     – Persze ebben nincsenek benne azok a világversenyek, ahol egyéniben egyre szebb sikereket ért el.

– Nem panaszkodhatok, hiszen már 1965-ben kijutottam életem első világbajnokságára. Ráadásul mindjárt egy egzotikus helyre, Teheránba, ahol még helyezetlenül végeztem. 1966-ban a berlini közös vb-n és Eb-n megszereztem az első pontomat egy Eb-hatodik hellyel. 1967-ben már 365 kilót tudtam három fogásból, ami a mexikóvárosi előolimpián a harmadik helyhez volt elég. Az 1968-as olimpia nem sikerült, 1969-ben viszont már két Eb-érmet is átvehettem Varsóban. Innen azután egyre feljebb vitt az utam, s természetesen nagyon örültem, amikor a müncheni ötkarikás játékokon összetettben én vehettem át a bronzérmet. A csúcsot a szakításban elért 122,5 kilóval Havannában (1973) megszerzett világbajnoki cím jelentette – ezt követően még 1976-ig válogatott szinten versenyeztem.

  – Csaknem másfél évtizeden keresztül szerepelt a nemzetközi élvonalban. Miként sikerülhetett ez?

– Rengeteget számítanak az első, a tanuló évek, amikor a nevelőedző szerepe óriási. Nekem szerencsém volt Bozóky Károllyal, aki jól megtanított az alapokra. Akinél viszont a rossz technika idegződik be az elején, azzal később már nagyon nehéz bármit is kezdeni.

    – Ahogy haladt előre, mind többet kellett az otthonától távol lennie.

– Ez sem volt egy egyszerű dolog. Az ember éveken át monoton életet él, otthon csak elvétve fordul elő. Más kérdés, hogy mi ezt vállaltuk, s ha már ott voltunk, hát igyekeztünk helyt is állni. Szerencsére nagyon nagy klasszisok között lehettem: Földi Imre, Veres Győző, Tóth Géza, Huszka Mihály és a többiek valamennyien doppingolták egymást, s jelenlétükkel a többieket is. Ha már ez a téma akár csak jelképesen is, de szóba jött, annyit elmondanék: akkoriban ez a dolog tényleg gyerekcipőben járt. A nagy „kokszolások” ideje jóval később kezdődött. Persze ebben a témakörben is voltak úttörők, így többek között a bolgárok is élharcosoknak számítottak. Emlékszem, amikor ide hozták a nagyhírű vezetőedzőjüket, Abadzsijevet, milyen hamar kiderült, hogy az óriási eredményeik mögött mi áll valójában. Amikor az ő módszerüket itt, nálunk nem akarták elfogadni, Abadzsijev nagyon gyorsan vissza is ment Bulgáriába.

Benedek János egyik példaképével, Földi Imrével (fotó: jochapress)

     – A súlyemelők egyik legkényesebb témája a fogyasztás. Ez miként sikerült Önnek? 

– Sokáig nem volt különösebb gondom, de azért az évek során mindig egy kicsit erősebb lesz az ember, ami persze súlygyarapodással is jár együtt. Az utolsó években már csak összejött 5-6 kiló plusz, amit le kellett adnom. Mivel egy súlycsoporttal feljebb semmi esélyem nem lett volna, így nem volt más választásom, mint egy kicsit gyötrődni. Szerencsére voltak sorstársak, akikkel gyakran együtt izzadtunk. A birkózó Varga Jancsinak ebben különösen nagy gyakorlata volt, nem véletlenül lettünk nagy haverok. Egyébként klubtársam, Bagócs János ugyanezt tette, mint én, csak egy súlycsoporttal feljebb.

   – Az elért eredményei ismertek és tiszteletet parancsolóak. Nem véletlenül, hiszen Ön szakításban 1973-ban, Havannában világbajnok lett, az 1972-es, müncheni olimpián összetettben bronzérmet szerzett. Még egy világbajnoki bronzérme mellett hat Európa-bajnoki ezüst- és hét Eb-bronzérem is gazdagítja az éremgyűjteményét. Ráadásul amint visszavonult, azonnal lehetőséget kapott az edzősködésre is.

– Így történt, klubomban, Oroszlányban kezdtem, röviddel később pedig már a válogatottnál is segédkezhettem; három évig Orvos Bandi bácsi mellett másodedző voltam. 1981-től nyolc évig más területen dolgoztam, majd nyugdíjazásomat követően komolyabban elkezdtem edzősködni. Természetesen ma is örömmel gondolok vissza az Oroszlányban majd Tatán elért szép sikerek kiharcolóira. Közöttük Balázsfi Zoltánra, aki a nővérem fia és világbajnok lehetett szakításban. Mellette még számosan – Babarczi István, Triff-Árkosi Anikó, Jung Edina, Tóbiás Veronika – érmeket szereztek világversenyeken, de az én kezem alatt lett ifjúsági világbajnok a súlyemelésben egyetlen pekingi magyar részvevő, Baranyai János édesapja is.

Benedek János kedvenc trófeáival (fotó: jochapress)

– Sok sikert megért versenyzőként, majd edzőként is. Elégedett ember?

– Az összetettben kiharcolt olimpiai, s egyben világbajnoki   bronzéremmel igen. Az edzői időszakommal már kevésbé, hiszen – a részletekbe nem mennék bele – életemnek ezt a szakaszát csalódott emberként hagytam félbe, bár azóta megbékéltem a történtekkel. Tulajdonképpen a nemzetközi bíráskodással is hasonlóan jártam, mint az edzőséggel. Onnan úgy jöttem el, hogy nem mentem el az időszakos vizsgára. Mindent összevetve mégsem lehetek csalódott, hiszen a felnőtt világversenyeken begyűjtött 17 medálommal sportágunkban a legelsők között foglalok helyet.

(jochapress / Jocha Károly)