Benyáts Balázs: Büszke vagyok a szövetség ezüstjelvényére! (2. rész)
A klubhűség egyik példaképével, a debreceni kézilabdázó Benyáts Balázs-zsal volt beszélgetés első részében addig jutottunk el, hogy Benyátsot a TFSE NB I/B-s csapatából válogatta be Faludi Mihály szövetségi kapitány.
– Emlékszik az első, válogatottbeli meccsére?
„Hogyne emlékeznék, sajnos huszonegynél meg kellett állnom. Svájc ellen kezdtem, de hamar jó hírem ment, mert a következőkben például Ózdon volt egy nemzetközi torna, ahol a csehszlovákok már emberfogással követtek. Persze, hogy sajnáltam a Dózsa legszebb éveinek elvesztését, de úgy érzem, a testnevelő tanári diploma megszerzésével sokkal többet nyertem, mint vesztettem.”
– A pályafutása legszebb éveit a TF-en töltötte…
„Eleinte nagyon jó csapatunk volt, de egy törés teljesen hazavágott bennünket. Hatalmas csalással megverettek minket a Dunakeszivel, akiket akkor minden áron be akartak vinni az NB I-be és ez meg is történt. A TF viszont innen kezdve egyre lejjebb ment, a végén már az NB II-ben is a kiesés ellen játszottunk Mocsai Lajossal és a többiekkel. Én tettem a dolgomat, de különösebben nem izgultam, mivel már két évvel a végzés előtt szerződésben álltam a Dózsával, ahol visszavártak.”
– Milyen körülmények közé került vissza, Debrecenbe?
„1976-ban jöttem haza, a sportiskolánál azonnal szerződést kaptam, de ekkor még javában játszottam a Dózsában is. A gondok akkor kezdődtek, amikor az aktuális elnök kijelentette: sokba kerül ez a csapat! Nem kell minden áron a legelsők között csatáznunk! Ettől kezdve alább hagyott a szponzoráció, döntetlent játszottunk itthon a Tatabányával, ami korábban nem fordulhatott elő. A tendenciát látva rájöttem, azért nem edzek naponta kétszer, olykor háromszor is, hogy ne kelljen győzni. Ez 1979-ben történt, amikor bejelentettem a visszavonulásomat.”
– Ebbe könnyen beletörődött a klubvezetés?
„Egyáltalán nem, sőt! Meg is fenyegettek azzal, hogy bárhova megyek a megyében, mindenhol tönkretesznek! Tiszavasvárival komolyan tárgyaltam, amikor egy kassai gyerektornáról hazatérőben a benzinkutas gratulációval fogadott, mondván: én lettem a csapat másodedzője. Számomra természetes módon, itt is maradtam. Miután Berekméri Lajos bácsi meghalt, átvettem az első csapat felkészítését. Az öregebbek szép lassan kifutottak, a fiataloknak pedig másféle gondjaik támadtak. Így is felnőttek komoly játékosok a kezünk alatt. Mást ne mondjak, dr. Hoffmann László és Bíró Imre, a két válogatott kapus tőlünk került a felszínre, de említhetném Péter Jánost vagy Kasku Lászlót is. Másfél évig minden reggel hatkor tartottuk az edzéseket. A Bokros-csomag is betett nekünk, míg végül 1997-ben szép lassan kihalt a Dózsa.”
Bíró Imre, egykori válogatott kapuvédő
– Ön persze nem távolodott el a kézilabdázástól…
„Természetesen nem. Az NB I/B-ben érdekelt MEDICOR SE-hez igazoltam, tanítottam a Tanítóképzőben és az Orvostudományi Egyetemen is. Nagy élményt jelentettek azok az évek, amelyeket megélhettem az Orvosegyetemen megalakított „Medicus SE” együttese mellett. Ez a tizenhárom év a pályafutásom legszebb emlékei közé tartozik. elsősorban azért, mert ott rendkívül kedves, okos lányok alkották a mindenkori csapatot, akikre persze a vizsgaidőszakban gyakorlatilag alig lehetett ráismerni, annyira visszaestek, illetve el is tűntek. Náluk ezt természetesen el kellett fogadni, mert a diplomájukat és a jövőjüket tartották elsődlegesnek.”
– Ezek a hölgyek a megyében és legfeljebb az NB II-ben szerepeltek. Feltehetően azért komolyabb sikerekre is vágyott?
„A lehetőség adott volt, hiszen Debrecenben és környékén folyamatosan felszínre kerülnek olyan fiatalok, akiket azután leginkább elvisznek innen, hiszen a jelenleg működő, egyetlen férfi szakosztály a DEAC-é, amely az NB II-ben szerepel. Nagyra törő tervekben sosem volt hiány, de reálisan is előbbre tarthatna a város. Ezt kellett volna szolgálnia a 2002-ben megalakított DKSE-nek (Debreceni Kézilabda SE), melyet Puskás László és Csonka Tibor barátaimmal hívtunk életre. Komoly igény volt erre a felnőtt csapatra, mivel a sportiskolából folyamatosan kérték: csináljunk valamit, mert a kiöregedő tehetségeknek nincs hova igazolniuk. Ám az új klub vezetése sajnos, teljesen elrugaszkodott a realitások talajáról. Mást ne mondjak, nyíltan hangoztatták, hogy öt éven belül „verjük a Barcelonát”. Ezzel szemben a teljes felhígulás esete állt elő. Mindenféle másod-harmadrendű külföldiek tűntek fel a csapatban, aminek a vége a totális lepusztulás lett és végül a törvényszerű csőd, a bezárás. Ez a próbálkozás hat évet vitt el a helyi kézilabdázás életéből.”
– Közben Önt is elérte egy nem várt esemény.
„Máról holnapra adódott, hogy nem tudtam felállni. Irány a kórház, ahol az MRI vizsgálatot követően közölték, két lehetőségem van: vagy még éjszaka, vagy hajnalban meg kell operáljanak. A műtét alapvetően jól sikerült, bár azért még két évvel később is gondot okozott a zokni felhúzása.”
– Az utóbbi hat esztendőben már kívülről, de mégis közelről figyeli a sportág eseményeit. Hogyan látja a jelent és a jövőt?
„Meggyőződésem, hogy a külföldiek inváziója rosszat tesz a magyar kézilabdázásnak. Amikor azt hallom, hogy a déli megyékben már a serdülőknél is szerb gyerekeket igazolnak, akkor széttárom a karomat. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy minden korosztályban kifelé szorulnak a hazai játékosok. Megmondom őszintén, én már ezekben az akadémiákban sem bízom. Veszprémben már hány éve nevelik a fiatalokat? Feladják őket, azután egy sem érkezik meg az élvonalba. Legyünk őszinték: nemzetközi szinten az utolsó, valóban komoly átlövő Kovács Péter volt!”
Kovács Péter óta nincs világszínvonalú átlövőnk
– Túl közeli a történet, s alighanem ezt is meg kell kérdeznem: Mi a véleménye a Veszprém Bajnokok Ligája szerepléséről?
„Az érdemi rész az ottani szakemberek dolga. Én csak annyit mondanék, hogy az én időmben sosem örültem annak, ha a félidőben tíz góllal vezettünk. Egy ilyen nagy különbségnek mindig lehet bénító hatása. Hogy azután ott volt-e még más is, ami ezt a leblokkolást kiválthatta, abban én nem akarok találgatásokba bocsátkozni.”
– Elégedett a pályafutásával?
– Nyugodtan válaszolhatok igennel, hiszen játékosként válogatottságig vittem, edzőként pedig elsősorban a fiatalokkal foglalkoztam, számos sikert elérve. Örülök, hogy 2008-ban megnyertük az Országos Serdülő Bajnokságot, két évvel később pedig az OIK-n végeztünk a harmadik helyen. A sportágért végzett munkámat a szövetség 2011-ben ezüstjelvényével jutalmazta, amire kimondottan büszke vagyok!
(MKSZ / JochaPress)
