Bíró Attila sikerreceptjét használják a Realnál és a PSG-nél is

Kalandos úton, Svájcon, Olaszországon, Törökországon, Görögországon és Új-Zélandon keresztül jutott el Bíró Attila a női vízilabda-válogatott kispadjáig, amit nála tovább csak Tóth Gyula mondhatott magáénak. De van, amiben senki sem jár a borászat területén is jártas szakember előtt, hiszen a női szakág első érme, a 2021-es tokiói bronz az ő csapatának érdeme. A megannyi siker, többek között egy Európa-bajnoki aranyérem és a hazai vb-n szerzett ezüst ellenére tavaly nyár óta nem Bíró Attila irányítja a válogatottat, és bár a sebei még nem gyógyultak be, az 57 éves edző megtalálta az örömöt az ürömben.

Bíró Attila a borpincéjében (fotó: Mirkó István)

– Hogyan ismerkedett meg a vízilabdával?
– A Kemény Ferenc Sportiskolai Általános Iskolában tanultam, onnan jártunk úszni. Bitskey Aladár bácsi poroszos módszerekkel, a fejünket hosszú bottal verve tanított meg rá bennünket. Nekem ez nem tetszett, úgyhogy miután megtanultam, azonnal abba is hagytam az úszást, de aztán a szüleim visszavittek az uszodába Gyergyák Magdi nénihez. Tizenegy-tizenkét éves koromban az egri legenda, Katona Józsi bácsi átcsábított a vízilabdához. Egy ideig egyszerre űztem a kettőt, reggel hatkor úszóedzésre mentem, utána iskolába, délután újabb úszóedzés következett, majd házi feladatot írtam, és este következett a vízilabda-edzés – nem is értem, hogy bírtam ezt a tempót. Tizenhat évesen mutatkoztam be az egri felnőttcsapatban, tizenkilenc évesen ifjúsági Európa-bajnokként egy másik legenda, Szívós István hívására a Ferencvároshoz igazoltam, és egyből bajnokok lettünk 1988-ban. Utána nagy körútra indultam, Olaszországot, Svájcot, Görögországot és Törökországot is megjártam.

– A magyar játékosok gyakran megfordulnak Olaszországban, a többi ország viszont nem megszokott a légiósaink körében. Hogyan jöttek a képbe?

– Amikor befejeződött a magyar bajnoki idény, aki éppen nem készült világeseményre a válogatottal, de elég magas szintet képviselt, volt lehetősége Svájcban játszani. Ott májusban kezdődött az idény, júliusig tartott, tehát éppen át tudtunk menni. Luganóban voltam kétszer is, itt már Kemény Dénes keze alatt játszottam, bajnok lettem, megtanultam olaszul, ami megkönnyítette, hogy Anzióban is lehúzzak pár évet. Amikor a Galatasaray képbe jött, akkor született a második fiam, így nem akartunk külföldre költözni, de a BVSC-s Vincze Balázzsal kijártunk két-három hetekre a fontos meccsekre. Görögországnak pedig már akkor is jelentős volt a vízilabda-kultúrája. Remek volt a Panioniosznál eltöltött két év.

– Sikerkorszaknak nem nevezhető időszakban, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején volt a válogatott tagja. Nehéz volt elfogadni, hogy nagy viadalokon nem vehetett részt?

– Fájó pont, hogy 1992-ben én maradtam ki az olimpiai keretből. Később, szövetségi kapitányként, ezért is tudtam átérezni, mennyire nehéz átvészelni a kerethirdetést. Nem vigasztal, hogy utána Konrád János szövetségi kapitány a szemembe mondta, rossz döntés volt kihagyni engem a csapatból. Ez az olimpia kimaradt, és nem is adatott több a játékos éveim alatt. Később úgymond kárpótolt az élet, bár én úgy állok hozzá, hogy most is elmarad egy olimpiai szereplésem.

– Miben volt más a nyolcvanas, kilencvenes évek vízilabdája, mint a mostani?

– Ég és föld a kettő. A férfiaknál majdhogynem extrém sporttá vált a vízilabda, mert bizonyos méret, lábtempó, úszástudás alatt már nem érnek labdához a játékosok. Emellett mentálisan erősnek kell lenni, labdaerősség, labdaügyesség, taktikai fegyelem is szükséges, így emelkedhet ki valaki a mezőnyből. A nőknél akkoriban szinte csak ejtegettek a játékosok, most pedig férfiakat megszégyenítő erősséggel, pontossággal dolgoznak, kétszáz százalékkal felgyorsult a női vízilabda a régi időkhöz képest. Csak három-négy ország versengett az Eb-n, és majdnem mindig Hollandia vagy Magyarország végzett az első két helyen. Ahhoz képest a női vízilabda mezőnye nagyon kibővült, sőt, ma már többszereplős, mint a férfi, ami főképp Európára koncentrálódik. A női vízilabda mára sok országban népszerűbb és eredményesebb, mint a férfi.

– Már játékosként eldöntötte, hogy edzőként folytatja, vagy mi vezette a szakmához?

– A húszas éveim során még nem foglalkoztam a jövővel, de harminc fölött, amikor Olaszországban játszottam, már tudatosan készültem, utánpótlás-csapatokat edzettem – még most is megvannak a jegyzeteim az olasz edzésmetódusokról, amelyekből sokat profitálok a mai napig. Aztán amikor még Görögországban játszottam, Dudi, Csapó Gábor a Ferencváros vezetőedzője lett, és másodedzőnek hívott. Bár játszhattam volna még pár évet, akartam egy próbát tenni, és idővel vezetőedző lettem a Fradinál. Sajnos akkoriban pénzügyi problémákkal küzdött a Fradi, nem voltak szponzoraink, a játékosok nem akartak hozzánk igazolni, és az utánpótlás terén sem volt jó a helyzet. Nem voltak könnyű évek, de mindig a maximumot hoztam ki a csapataimból. Ez vonatkozik az azt követő klubomra, az OSC-re is, amely akkoriban egy félprofi csapat volt, szinte minden játékos dolgozott vagy tanult a vízilabda mellett.

– Aztán a klubokat válogatottra cserélte, Új-Zélandon is eltöltött néhány évet.

– Itthon gazdasági nehézségeink voltak a sportban, és bár nem panaszkodom, mert mert ha akadozva is, de működgetett minden, Új-Zélandon egyszerűbb volt a helyzet. Amire megvolt a pénz, az flottul működött, amire meg nem, azzal nem is próbálkoztak. Furcsa volt, hogy a játékosok többségének fizetnie kellett azért, hogy kijusson egy világversenyre – az edzőtáborokat, utazást, szállást is maguknak állták.

Amikor megérkeztem, választhattam, hogy a férfi vagy a női csapatot akarom-e irányítani. A lányokat választottam, mert erősebb a női vízilabda Új-Zélandon. Ami az előnye, az a hátránya is a legtöbb ottani játékosnak: fantasztikus adottságaik vannak, de gyerekkorban nem kapják meg azt a képzést, amit nálunk igen. Ott később kezdik a vízilabdát, ráadásul több sportágat űznek, és nincsenek meg az alapvető képességeik a vízilabdához, beszéljünk akár a lábtempóról, úszáskészségről vagy a technikai dolgokról. Emellett a vázizmok és az ízületek nincsenek olyan szinten megerősítve, mint a magyar játékosoknál, ezért a sérülések sok fejfájást okoztak nekem Új-Zélandon. Ugyanakkor sokat tanultam, a női vízilabdát ott ismertem meg alaposabban. Az angoltudásom is sokat fejlődött, és nem mellesleg a szabadidőmben sokat jártam borászatokba, szüreteltem, illetve próbáltam ellesni egy-két helyi fortélyt.

– Korábban csak férfiakat edzett. Mennyire volt más a lányokkal való munka?

– Alapvetően sokkal egyszerűbb a fiúkkal. Náluk sokkal kézenfekvőbb a taktikai elemek megvalósítása. A lányoknál kevés fiús gondolkodású játékos van, mint mondjuk Keszthelyi Rita, Czigány Dóri vagy Bujka Barbara. Ők vízilabda-családból származtak, és azonnal megértették, hogy mire gondolok, akár egy-egy pillantásból is. A fiúknál nincs szükség a családi vérvonalra ilyen szempontból, ott a zsigerekben van ez. A lányokat többet kell képezni taktikailag, technikailag, mint a fiúkat, és jobban rá kell tudni hangolódni a lelkükre. Viszont a kemény munkába sokkal könnyebben beleállnak, mint a fiúk, akiket noszogatni kell. Nagyon szeretek a lányokkal dolgozni, és most már talán könnyebb is nekem, mint a fiúkkal.

(A teljes interjú a „magyarnemzet.hu/sport” tárhelyen olvasható)