Buzánszky Jenő: Egyetlen vidéki voltam az Aranycsapatban

Akinek vannak személyes élményei az egykori Aranycsapatról, az gazdag embernek vallhatja magát. Közelükbe kerülni, hát még beszélgetni is velük – ezek valóban felejthetetlen emlékek. E sorok írója az ötvenes évek világverő magyar labdarúgó válogatottjának felét személyesen is ismerhette, Buzánszky Jenővel pedig számos alkalommal interjút is készíthetett.

Többször is élvezhettem vendégszeretetét a magyar válogatott 1950-től 1956-ig biztos pontjának számító jobbhátvéd dorogi házában is. Szerencsémre még halála előtt néhány hónappal is hosszabban beszélgethettem vele a dorogi sportkör száz éves jubileuma alkalmából. Ezekből a találkozásokból készült ez az összeállítás.

– Egyedi, valóban ritka karriert futottam be – emlékezett Buzánszky Jenő. – Én ugyanis abszolút kivételt jelentettem a válogatottban: vidéken kezdtem, vidéki klubokban szerepeltem, s ott is fejeztem be pályafutásomat. Vasutas családban születtem Újdombóváron. Mivel a vasutasok állami alkalmazottként elég jól kerestek, édesanyámnak nem kellett dolgoznia, s arra is futotta, hogy korán, 22 évesen elvesztett öcsémmel együtt mindkettőnket iskoláztassanak. Így kerültem én az elemit követően a Királyi Katolikus Esterházy Miklós nádor Főgimnáziumba, ahol le is érettségiztem. A labdarúgással persze már jóval korábban kapcsolatba kerültem. Előbb a rongylabdát kergettük, majd a teniszpályákról kirepült labdákból csentünk el egyet-egyet saját használatra. Tizenhat évesen tagja voltam a leventék megyei bajnokságán győztes csapatunknak, amelyben 72 gólt sikerült szereznem.”

 Nem is csoda, hogy felfigyeltek rá az NB II-ben szerepelt Pécsi VSK illetékesei.

„Érettségi után a vasúti tiszti tanfolyamra szerettem volna menni Pécsre, de elsőre nem vettek fel. Végül csak összejöttek a dolgok, miután a PVSK ragaszkodott az átigazolásomhoz. Ott sem maradtam sokáig, ugyanis 1947 februárjában már az akkor élvonalbeli Dorog labdarúgója lettem. A tavaszi szezon mérkőzésein csatárként jutottam lehetőséghez és tíz gólt szereztem. Azon a nyáron házasodtam meg és először csak egy szobát kaptunk. 1948-ban a svábok sajnálatos kitelepítéseit követően egy sor, megüresedett házat is felajánlottak nekünk, de ezeket elvi okokból nem fogadtam el. Így azután végül egy szoba-konyhás lakáshoz jutottunk – egyáltalán nem voltunk elkényeztetve. Dorogon egyébként tizenhárom évig kergethettem a labdát, miközben 274 élvonalbeli meccsen szerepelhettem. Sokak meglepetésére ebből a kis vidéki klubból kerültem be a legjobbak közé, a válogatottba.”

 Ennek a kiválasztódásnak külön története van.  

„1949-ben a Goldberger ellen játszottunk, s mint megtudtam, ott volt egy honvédségi alkalmazott – mai szóval talán játékos-megfigyelőnek mondanám -, akit miattam küldtek oda. Rövidesen bevonultattak, de a 34 hónapos szolgálat idején sem kellett a Honvédba átigazolnom. Miután már felfigyeltek rám, 1950-ben egy szakszervezeti válogatott tagjaként én is elutazhattam Albániába. Ezt követően hívott be a szűkebb keretbe Sebes Guszti bácsi.”

Puskás Öcsivel

 A bulgáriai bemutatkozás pedig jól sikerült a legjobbak között.

 „A válogatottbeli fellépésre az első lehetőséget 1950. november 12-én, Bulgáriában kaptam. Visszafelé Sebes Gusztáv behívott a hálófülkéjébe. Közölte, hogy nagyon elégedett a játékommal, s ha jól viselkedek (nem követek el politikai baklövést) és továbbra is jól játszom, akkor minden így maradhat, s kijuthatok az 1952-es, helsinki olimpiára is. Fogadalmamat megtartva, mindent el is követtem a cél érdekében, így el is utazhattam a finn fővárosba. Máig is büszke vagyok rá, hogy egyetlen vidéki labdarúgóként részt vehettem a helsinki ötkarikás játékokon.”

Ahol a magyar labdarúgó válogatott a világ érdeklődésének középpontjába került.        

„Bár már 1950 óta nem szenvedtünk vereséget, de ez a sorozat még nem volt elég ahhoz, hogy igazán felfigyeljenek ránk. Akkoriban sokkal lassabban mentek a hírek, így különösen Nyugaton vajmi keveset tudtak rólunk. A komoly fordulat 1952 májusában jött el, amikor Sebes Guszti bácsi nagy változtatásokra határozta el magát. Addig a rendkívül technikás Börzsey János volt a középhátvéd, de helyére egy kemény embert akart beépíteni a kapitány. Olyasvalakit, aki rendet tud vágni a kapu előterében, ha kell. A kiválasztott játékos Lóránt Gyula volt. Egy másik döntést is kiérlelt akkorra: rájött ugyanis, hogy a két, hasonló stílusban játszó kiválóság, Bozsik József és Kovács Imre együtt nem férnek be a tizenegybe. Maradt Bozsik, mellé pedig Zakariás Józsefet hozta, aki sokkal inkább értett a védekezéshez, mint Kovács Imre. Úgy gondolom, ezt a komoly tisztáldozatot mindenképpen meg kellett lépnie. Ebben az időszakban került fókuszba Hidegkuti Nándi szerepeltetése is, mégpedig a korábbiakban a válogatottban biztos csapattagnak számító Palotás Péter helyén.”    

 Ezek voltak azok az átalakítások, amelyeket követően elkezdődött Helsinkiben a csapat diadalmenete.

(MOB/JochaPress – folytatása következik)