Csak tűzoltásra használták Mucha Józsefet a Ferencvárosban

Meglehetősen fiatalon, már tizenkilenc évesen beverekedte magát a Ferencváros kezdőcsapatába Mucha József, aki szinte a teljes pályafutását az ország legnépszerűbb csapatában töltötte. Később, harmincévesen a légióskodásba is belekóstolt, de egy sérülés és a honvágy hazahozta. Pályafutásából az fáj neki egyedül, hogy vezetőedzőként nem kapott komoly szerepet, a Fradinál is csak tűzoltásra használták.

– Bányászcsaládba született?

– Igen. Az édesapám dorogi volt, de én Mázán születtem. Az Baranyában van, ám ott is folyt bányászat, apukám akkor ott dolgozott. Később azonban Dorogra költöztünk. Gyerekként volt némi kettősség bennem, azon gondolkodtam, hogy bányamérnök vagy focista legyen-e belőlem. A Dorogi Bányász akkor az NB I.-ben szerepelt, és olyan nagyságok dolgoztak a klubnál, mint Buzánszky Jenő, Grosics Gyula vagy Szűcs Lajos.

– Mi döntött a futball javára?

– Óriási sportélet volt a városban. Én gyerekként atletizáltam, kosárlabdáztam, és aztán focizgatni is elkezdtem. Jelentkeztem az ifibe, és hatvannyolcban már az NB III.-ban találtam magam. A csapat gyorsan két osztályt zuhant, de én még régi dorogi legendákkal játszhattam együtt. Közben a Hell József Károly Bányagépipari Technikumba jártam, de rájöttem, az nem az én világom. A foci jobban csábított, ráadásul hatvankilencben már vitt volna a Fradi is, de a klubom nem akarta, meg én sem a suli miatt.

– Hetvenben mégis ment. Mi változott egy év alatt?

– Akkor már csak fél év hátra a suliból, érettségi előtt jártam, az már könnyebb volt. És én is úgy éreztem, kinőttem magam onnan.

– Nem félt attól, hogy gyerekként megég a nagy Ferencvárosban?

– Amikor először beléptem az öltözőbe, nem túlzok, világsztárok vettek körül, bármerre is néztem. Némelyiküknek több válogatott meg világválogatott mérkőzése volt, mint nekem gólom a felnőttek között. De tudtam jól, nincs más választásom, el kell fogadtatni magam.

– Mennyi idő alatt sikerült?

– Télen kerültem a klubhoz, és március elején már bajnokit játszottam Kalocsay Gézánál. Azt hiszem, jól felmértem, hogy generációváltás lesz a csapatnál. Fiatalítás kezdődött, és szerintem a legjobb pillanatban kerültem oda. A délelőtti edzésen még nem vettem részt a suli miatt, de délután már együtt készültem Albert Flóriékkal. Dorogról jártam be nap mint nap. Felmértem ugyanakkor azt is, akármilyen jópofa gyerek vagy, ha nem teljesítesz, esélyed sincs elfogadtatni magad. De végül is jól ment a foci, folyamatosan játszottam, hamar befogadtak. Látták az idősebbek is, hogy végigrobotoltam a meccseket, közben kerestem a pénzt nekik is.

– Kezdetben csatár volt, ugye?

– Akkor 4-2-4 volt a felállása a Fradinak, és engem a bal oldalra tettek, támadónak. Bár én már akkor is modern felfogásban játszottam, a középpályára is rendre visszaléptem. Egyébként életem legjobb időszakában beállós voltam, majd visszatettek a középpályára. Annyira jól ment, hogy hetvennégyben a válogatottba is bekerültem.

– Aztán három meccs után elfelejtették. Tudja ennek az okát?

– Baróti Lajos bácsinál megsérültem, és el kell ismernem, nagyon jók voltak a konkurensek. A kapitány azután másokban bízott. De erre a pár mérkőzésre meg a későbbi háromra is büszke vagyok a nyolcvanas években. A fiatalok többsége az iskolai rendezvényeken hallgathatta a Himnuszt, én meg a pálya közepén, klasszisokkal. Nem rossz társaság, ugye?

– A Fradival a KEK-döntőbe jutottak hetvenötben, ám ott simán kikaptak 3–0-ra. Nagyon egyértelmű volt a különbség?

– Nagyon. Már a meccs előtt sejtettük, nincs sok esélyünk, így is lett. Voltak sérülések, és nem is tudtunk rápihenni a döntőre. Az a Dinamo Kijev szinte a komplett szovjet válogatott volt. El kell ismerni, esélyünkCrvena sem volt győzelemre. Egyikünknek sem ez volt élete meccse. Ugyanakkor én még ma is nagyon büszke vagyok arra, hogy ott lehettem abban a Ferencvárosban, amely döntőt játszhatott egy nemzetközi kupában. Amúgy a legtöbb KEK-meccsen én szerepeltem az FTC-ben.

– Azt mondja, nem a döntő volt élete meccse. És melyik volt az?

– Többre is szívesen emlékszem vissza. Az egyik a belgrádi KEK-elődöntő, a Crvena Zvezda ellen. Plusz a válogatott mérkőzések, valamint számomra valamennyi kettős rangadó a Népstadionban.

– Ön már azok közé tartozott, akiket kiengedtek külföldre. Nehéz volt elintézni?

– Én a második garnitúrában juthattam ki, harmincévesen. Úgy érzem, már későn kaptam meg a lehetőséget. De nem sírok, az elődöknek még ennyi sem jutott.  Középszerű kiscsapat volt a Waregem, de ott is meg kellett vívnom a magam csatáját. Nehéz volt átvenni azt a mentalitást, és azt sem értettem, hogy a belga első osztályban miként lehet a fél csapat amatőr. De azért jól ment a játék, és mindkétszer megúsztuk a kiesést.

– Ha jó volt, akkor miért jött haza két év után?

– Sérülés miatt, meg a honvágy is benne volt. Novák Dezső volt az edző, azt mondta, próbáljam meg újra a Fradiban. De én már nem akartam égetni magam meg őt sem. Harminchárom évesen elkezdtem az edzői szakmát. Aztán nyolcvannégyben Vincze Géza segítője lettem, utána meg másoké is.

– Évekig csak pályaedző volt, aztán a kilencvenes évek közepén, Novák Dezső elüldözése után kapott két meccset a Fradinál. Nem fájt, hogy csak ennyi jutott önnek vezetőedzőként?

– Dehogynem. Nagyon. Döntetlent játszottunk Csepelen, aztán itthon 3–1-re megvertük az Olimpiakoszt. Nekem kellett volna megkapnom a lehetőséget, de hatalmi harc áldozata lettem. Egy nagy névvel kellett kiengesztelni a szurkolókat, s Varga Zolit választották. Úgy tűnik, a Mucha név nem volt elég nagy a Fradinál.

– Aztán még a kilencvenes évek végén két hónapig megint vezetőedző lett. De ekkor sem tudott megragadni.

– Tűzoltásra kellettem akkor is, de a Ferencvárosnak én sosem tudtam nemet mondani. A Torgyán-érában Marijan Vlak után öt meccset kaptam, de Stanko Poklepovic már a magyar-horvát határon „melegített”. Mellette megmaradtam pályaedzőnek, ám ami ott ment, azzal vége lett számomra az Üllői úti munkának.

– Valamiért máshol sem tudott gyökeret verni.

– Igen, sajnos. Országjárásba kezdtem, de nekem valahogy mindig a legrosszabb jutott. Legutóbb Kozármislenyben voltam pályaedző, ám 2013 óta már nincs csapatom. Azért nem szakadtam el teljesen a futballtól. MLSZ-ellenőr vagyok, ezért köszönettel tartozom a szövetségnek. Fradi-, Pécs- és Kozármisleny-meccsekre nem küldenek, ami érthető a múltam miatt.

– Az edzősködés nem hiányzik?

– Úgy érzem, jó néhányunkat még jobban is lehetne használni. Van szemünk a játékhoz. Ugyanakkor belátom, a jövő már nem a miénk.

– Hogyan él manapság?

– A Budapest–Balatonszemes–Pécs háromszögben mozgolódom.Tavaly ősz óta pedig nyugdíjas vagyok, és Bálint fiam révén nyolc éve már boldog nagypapa is. Amúgy ő is játszott a Fradiban, az ifiben Lisztesékkel. De sajnos a nagy csapatban nem mutatkozott be. Csak az NB II.-ig vitte – játszott a Dorogi FC-ben, ahol én is –, de boldog ember. Nekem csak ez számít.

(magyarhirlap.hu, fotó: MH,  jochapress.hu)