Csányi Sanyi bácsitól Ljubomir Vranjesig

Érdekes dolog az újságírás. Bizonyos témák akár hónapokig is ott motoszkálhatnak az ember fejében, mintegy takaréklángon. Azután egyszer csak jön valami, nem is feltétlenül a legfontosabb információ, ami azután beindít egy gondolatsort.

Így vagyok én most például a nagyhatalmú OTP-vezér, Csányi Sándor legújabb, sokadik optimista nyilatkozatával. Az MLSZ elnöke abbéli reményét osztja meg a balga néppel, hogy idén tovább jutnak labdarúgó csapataink az európai kupákban, mint az előző években.

Ehhez a jóslathoz egyrészt nem kell túl nagy merészség, hiszen tavaly – ha jól emlékszem – „minőségi” csapataink szinte zuhanórepülésben felejtették el, hogy egyáltalán beneveztek valamelyik kupasorozatba. Idén – ha ez a mélyrepülés megismétlődne, akkor sem dőlnék kardomba – egyébként talán valóban kicsit jobb lehet majd a statisztika. De adódik a kérdés: mit ér az, ha egyik-másik csapatunk esetleg elmegy 1-2 fordulót a selejtezőkben?

Valamilyen vezetői szinten be kellene már végleg látni, hogy ebben a hatalmas pénzversenyben végképp nem tudunk Európa nyugati nagyhatalmaival versenyezni. Lehet önteni a milliárdokat a magyar labdarúgásba (aminek a legfinomabban fogalmazva is nem különösebben tehetséges labdakergetőink az egyértelmű haszonélvezői!), de az olló nyílása, a különbség egyre csak nőni fog.

Más kérdés, hogy a honi viszonyok között is seregnyi elvtelenség fedezhető fel. A produkcióhoz képest ugyancsak túlfizetett emberek még egyéb, teljesen indokolatlan támogatásokban is részesülnek. Még a tél folyamán jelent meg két írás is „Cicóval”, azaz Czvitkovics Péterrel kapcsolatosan. „Cicó” – akit akkor „engedtek el” a Vasastól – nehezményezte, hogy a német edző keveset játszatta. Főnöke, Vancsa Miklós viszont Cicó szemére vetette, hogy nem vállalta az operációt, hanem injekciókban bizakodva kezeltetgette magát, s persze nem bírta a mérkőzéseken a terhelést. Közben az is kiderült, hogy a nyilván jól megfizetett, 33 éves, egykori debreceni labdazsonglőrt befizették az edzőképző valamelyik fokára…Nem azért, mintha ő nem tudta volna állni az összeget. Csak úgy.

Kérdések. Hogy történhet meg az, hogy egy játékos nem operáltatja meg a lábát, hanem maga kuruzsolja önmagát, ami azután természetesen csődöt hozott? És miért kell valakinek az ugyancsak túlfizetett (ide várom a Vasasból a konkrét összeget…) javadalmazása mellett még egyéb anyagi kedvezményeket (tandíj befizetését) is kapnia?

Ilyen logikai bukfencek után persze hogy eluralkodik a játékosok önkényessége, amint az „Cicó” esetében is egyértelműen nyomon követhető…

EGÉSZEN MÁS.

Azt is olvashattuk, hogy Klein Dávidnak ezúttal sem sikerült a Himalája legmagasabb csúcsára feljutnia. Döntésével – hogy visszafordult – teljesen egyetértek. Ne fagyjon meg 8000 méter fölött úgy, mint Erőss Zsolt. Az viszont elgondolkodtató, hogy ha kilencedszer sem jött össze a csúcs elérése, nem kéne-e inkább oxigénpalackkal próbálkozva feljutnia? Vagy esetleg abbahagynia a kísérletezést?

Az is meggondolkodtató, hogy a bajnoki címet elnyert Budapest Honvéd olasz edzője, Marco Rossi elköszönt és – láss csodát! – egy nappal később már be is jelentették az új szakvezető kilétét. Hát kérem, én azt nehezen hiszem el, hogy a Honvédban csak Rossi bejelentését követően kezdtek kapkodni és olyan ügyesek voltak, hogy egy nap alatt meg is találták az igazit. Sokkal valószínűbb, hogy már hetekkel, de talán hónapokkal is korábban elkezdtek körülnézni a piacon. De ha ez így volt, miért nem lehetett ezt legalább utólag közölni, hogy „kérem, mi Rossival megállapodtunk, hogy bármi is lesz a végeredmény, nem folytatjuk a közös munkát.!” Mert így erősen sántít a sikeredző bejelentése, mely szerint „a csúcson kell abbahagyni.” A miértről vagy a miértekről azonban egyetlen szó sem esik…

Végül egy más sportágról, amely sok éve sokkal sikeresebb, mint a magyar labdarúgás. A kézilabdáról van szó, természetesen. Ebben a sportágban három városunk – Győr, Szeged és Veszprém – is versenyképes a legnagyobb nyugati klubokkal. Veszprémben éppen most, a hétvégén, a BL négyes döntőjében köszönnek el a spanyol vonaltól, hogy Carlos Ortega majd Xavier Sabaté helyét egy más iskola jeles képviselője, a szerb-svéd-német Ljubomir Vranjes (fotó: shz.de) foglalja el.

Vranjes egészen biztosan a legelsők közül való szakember, ám ő sem képes mindig csodát tenni. Jó példa erre a vasárnap, a Löwen ellen hazai pályán megvívott rangadó, amelyen a Flensburg 23-21 arányú vereséget szenvedett. Bár még hátra van három forduló a Bundesliga sorozatából, a várt egy pontos előny helyett három pontnyi mínuszt követően a flensburgiak remélt bajnoki címe alighanem „ugrott”. Így Vranjes számára nem marad más hátra, mint a Veszprémnél vigasztalódni.

A klub 26. bajnoki címével, 2018 tavaszán.

(jochapress / Jocha Károly)