Csoknyai „Csokiról”, kicsit elfogultan…
A harcedzett, kiképzett magyar kézilabda szurkoló már hosszú évtizedek óta tudja, hogy a sportágban nagyot alkotni nemzeti együttesünknek az olimpián van leginkább esélye.
Igaz, odàig göröngyösebb út vezet. A legnehezebb megmérettetés az Európa -bajnokságon sikeresen szerepelni, mert voltaképpen ebben a mezőnyben vannak a legjobb, legképzettebb, legerősebb csapatok. Az arany középutat a világbajnokság jelenti a vegyes felkészültségű és tudású együttesek részvétele miatt.
Nos, a magyar férfi válogatott most az utóbbira készül. Mondhatni kedvező sorsolással, hiszen csak Svédország az egyetlen európai gárda a hatos csoportban. Katar, Egyiptom, Argentína és Angola nem véletlenül részvevője a sportág január elejei ünnepének, amely először közös rendezésű dán és német projektben. De nem a legerősebb vetélytársaknak számítanak. Az erőviszonyokat tovább elemezgetve a folytatás is ígérhet sikereket a középdöntőben. Vagyis elérhetőnek tűnik a legjobb nyolc közé jutás, ahonnan az első automatikusan tagja a tokiói olimpiának, míg a 2-7. helyezett megküzdhet az ötkarikás játékok részvételéért.
„Egyértelműen az olimpiára való kijutás a cél, ez az MKSZ elvárása velünk szemben” – mondta Csoknyai István szövetségi kapitány, aki Vladan Matics-csal “társbérletben” irányítja a válogatott szakmai munkáját. Aki azt is hozzá tette, hogy a sorsolás senkit se tévesszen meg, mert gyilkos keménységű, nehéz összecsapások várnak a csapatra.
Csak kicsit vagyok elfogult Csoknyai Istvánnal szemben. Ezt a majd három évtizedes ismeretség, a róla írt könyv, a hétvégi közös kávézások, na és persze a legfontosabb: a játékosként pályán nyújtott teljesítménye, szívóssága, küzdeni tudása, vezéregyénisége, valamint a Balatonfüreden edzőként végzett kiváló szakmai munkája támasztja alá.
Most másodszor kapott bizalmat. Megdolgozott érte és bizonyított is a kispadon. Először 2010-ben nemtelenül elbántak vele, amikor úgy erőszakolták rá a válogatott vezetését, hogy addig nem volt edzői tapasztalata, hiszen éppen Mocsai Lajos segítője volt a Veszprémnél. Ígéretet kapott akkor, hogy megkapja a legjobb játékosokat. De nem csak a Spanyolországban játszó Nagy László, de a klubjában kézilabdázó Pérez Carlos sem volt a keret tagja. Mocsai Tamás is kiszállt a felkészülésből, aki azután amikor édesapja lett a válogatott első embere, újra játékra jelentkezett. Talán ezek a furcsaságok is közre játszottak abban, hogy azon a kontinens bajnokságon “megégett” a kapitány és a válogatottja is.
Azóta azonban nagyot változott a világ. Megszerezte a legmagasabb edzői végzettséget. Öt évvel ezelőtt veszprémi fiatalokkal “agyonverte” az NB I/B-s mezőnyt, ezzel újabb élvonalbeli kvótát szerezve a megyeszékhelynek, amivel nem élt a város. (Most ez a Telekom Veszprémnél igényként Éles József másodosztályú klubjával szemben fogalmazódott meg. Van még rá két évük.) Ami leginkább szembetűnő edzői munkájával kapcsolatban, hogy a Balatonfüreddel négy éve ott van a magyar élmezőny közvetlen közelében. Bronzérmet nyert a Magyar Kupában és kétszer is kiharcolta csapatával a második számú európai kupában a csoport küzdelmekben való részvételt. Méghozzá úgy, hogy minden bajnokság végén elviszik tőle a legjobb játékosait, de ő eddig mindig talpra állt. És ebben benne van a motivációs készsége, képessége, amely a szakmai tudáson kívül az egyik legnagyobb, legfontosabb vezetői kvalitás a sportban.
A bajnokságban ellenfelek, a válogatottnál társak
„Csoki és Matke” nagy kihívás, de ugyan akkor óriási lehetőség előtt is áll. Egy fontos kérdésre azonban még nincs válasz. Nagy László ugyanis nincs ott a huszonegy készülő között, de a tizennyolcas utazóban sem lesz benne. Viszont elutazik a világbajnokságra. Majd megtudjuk, szükség lesz-e a játékára, hiszen lehet cserélni a keretben menet közben.
Ha a mestereknek van, lesz egy kis sportszerencséjük (by Mocsai Lajos), kiharcolják fiaikkal az első hétbe kerülést és utána kijutnak Japánba, akkor győztek! Ha nem, elbuktak.
Ugyanúgy, mint Talant Dusebajev és Ljubomir Vranjes. De biztos, hogy nem olyan haszonnal, mint az elődök…
(Donát Tamás)
