Dávidné Fekete Mária: az evezés rendkívüli elszántságot igényel!

Fazekas Róbert perel, a tét az elvesztett olimpiai bajnoki cím. Mi lett volna akkor, ha nem fogyaszt hamis étrend kiegészítőt? A kérdés még sokáig nyitott maradhat, egyébként pedig a „ha”-val kezdődő szavaknak nincs jelentőségük a sportversenyeken. Megkérdezhetném ugyanis például az 1965-ös evezős Európa-bajnokságon győztes négyes egyik erősségét, Dávidné Fekete Máriát – akit a szombati, evezős közgyűlésen tüntettek ki kerek évfordulós születésnapja alkalmából – arról, mi lett volna, ha az evezős nők már az ő csúcsformájuk idején is indulhattak volna olimpiákon? Tokióban, Mexikóvárosban, vagy éppen Münchenben szerezhetett volna valamilyen érmet a magyar női kormányos négypárevezős?

– Való igaz, egészen más volt a sportágon belül a nők helyzete, mint manapság. Amikor 1965-ben a női kormányos négypárevezős Duisburgban (Fekete Mária, Pekanovits Mária, Salamon Ágnes, Szappanos Zsuzsa, kormányos: Komornik Margit) összetételben aranyérmet szerzett, a nők olimpiai részvétele még szóba sem került. Ráadásul ezek a kontinensbajnokságok nyíltak voltak, tehát tengerentúliak is elindulhattak azokon.

Persze hogy sajnáltuk a távoltartásunkat, hiszen a nők csak 1976-ban vehettek részt először az olimpia evezős versenyein.

– Ahova viszont a magyar nyolcasnak nem sikerült kijutnia…

– Az 1975-ös világbajnokságon lehetett kiharcolni a részvételt. Mi hetedikek lettünk, az első hat repülhetett Montrealba. Kevéssel maradtunk le, én pedig utána végleg visszavonultam.

– Feltehetően korábban sokkal jobb eredményt is elérhettek volna? Egyáltalán, mikor érezte magát a legjobbnak pályafutása során?

– Mivel én már tizenkilenc évesen három ifi és három felnőtt magyar bajnoki címet szereztem, így elég hamar az élmezőnyben tudhattam magamat. Persze a mi sportágunkban is van egy bizonyos érési folyamat, ezért azt mondanám, hogy 1965 és 1970 között voltam a lehetőségeken belül optimális formában. Az 1965-ben megnyert Európa-bajnokság után talán 1968-ban, Mexikóvárosban lehettünk volna a legsikeresebbek.

– Milyenek voltak ebben az Eb-győztes hajóban ülők emberi kapcsolatai?

– Bár különböző évjáratúak voltunk, igen jól kijöttünk, valóban stabil egységet alkottunk. Sajnos, amióta befejeztük, csak nagyon keveset tudunk egymásról.

– Ön viszont továbbra is „nyakig” benne van az evezésben, ráadásul nem mindennapi sikereket is elér. A korosztályos világbajnokságokon eddig tizenhatszor ült aranyérmes hajóban. Idén is indul a Masters csúcstalálkozón?

– Erre az egyre hatalmasabb tömegeket vonzó eseményre hagyományosan szeptember első hétvégéjén kerül sor, idén az olaszországi Varese fogad bennünket. A három csepeli (Melisné Kosztolányi Kamilla, Langhoffer Klára és jómagam) a külkeres Ecsedi Ákosnéval alkot egy négypárevezőst; mi a hatvanévesek mezőnyében rajtolunk. Sajnos, egyre nagyobb a konkurencia. Oda jutottunk, hogy több országbelieket összeszedve indulnak egyesek nemzeti válogatottként – így borzasztóan nehéz eredményesnek lenni.

– Az Ön és társnői eredményessége mindenképpen elismerést érdemel. De vajon a fiatalok mikor lépnek a nyomukba. Lát igazán reményteljes evezős hölgyeket, akik nemzetközi szinten is eredményesek lehetnek a közeljövőben?

– Sajnos, ez idő tájt a férfiak többre viszik a legjobb magyar nőknél.  Az ifjúságiak között évről évre felbukkannak reményteljes emberkék, akik azonban a felnőtt korba érve apránként eltűnnek. A tehetség önmagában nem elég. Úgy gondolom, az evezés ma már rendkívüli keménységet, mindenre elszántságot igényel. Ezek a tulajdonságok pedig nem eléggé adottak fiataljainkban…