Dr. Vigh László: Magyar Zoltánnal ketten mindent túléltünk!

A magyar sajtó a Nemzet Sportolója büszke cím legújabb viselőjének,  dr. Magyar Zoltánnak nevétől hangos. Tegyük hozzá gyorsan: jogosan! A jochapress.hu azt az embert is megszólaltatja, aki nélkül az egykori ferencvárosi legényke soha nem lett volna az, aki. Dr. Vigh Lászlót vidéki magányában sikerült utolérni.

 – Kedves Tanár Úr! Gondolt-re valaha arra, hogy tanítványa egyszer a Nemzet Sportolója lesz?

„Amikor Zolit is beterjesztették a Prima Primissima díjra, akkor fordult meg először a fejemben, hogy ha már egy ilyen rangos díj odaítélésénél jelölték az első három közé, akkor előbb-utóbb ez a nagy megtiszteltetés is utolérheti őt.”

 – Mit érzett, amikor meghallotta a hírt?

„Nagy öröm töltött el és természetesen fel is hívtam és gratuláltam neki, amit ő a példás kapcsolatunknak megfelelő hangnemben fogadott és viszonzott.”

– Öröme annál is nagyobb lehetett, hiszen köztudott, hogy nem volt ez a nexus mindig ilyen optimális és feszültségmentes, mint immár évtizedek óta…

„Abban, hogy idáig jutottunk, a Gondviselés keze is benne van. Hiába dolgoztam ugyanis én egyedülálló szakmai fantáziával és következetességgel megáldva, ha Zoli a kétszer is megtörtént kitörései idején az utolsó percekben nem érzi meg, hogy vissza kell térnie hozzám, mert mással ezeket az eredményeket nem tudná elérni. Ez az ő kamaszos „lókötőségei” mellett egyben az intelligenciáját is jelzi. A megfelelő pillanatban működő önkontrollja révén azért csak meg tudta hozni a visszalépésekhez szükséges döntéseket. Nélküle én sem lettem volna senki a nemzetközi tornasportban. Ám azt is el kell mondanom, hogy ehhez hasonló utat megmászhatott volna egy másik, „elkóborolt” tanítványom, Gál Robi is. Ő azonban nem jött vissza és sajnálatomra sok tartalék örökre benne maradt.”

 – Nyílt titok, hogy edzői munkássága idején örökös és kemény ellenszélben kellett dolgoznia. Érez most valamiféle elégtételt az akkori negatívumokért?  

„Amikor Zolival 1965-ben elkezdtünk együtt dolgozni, onnan kezdve egész pályafutásom során soha nem volt nyugtom. Irigyek hada igyekezett mindent megtenni, hogy megkeserítse az életemet. Csak egyetlen apróság. Amikor Zolit 1981-ben ünnepélyesen visszavonultatták, a rendezvényre engem „véletlenül” elfelejtettek meghívni. És a példák hosszú sorát még folytathatnám. Mivel megtanultam kicsinek lenni, így mindent elviseltem. Amióta nyugdíjas vagyok, az ellenkező helyzet állt elő. Most ugyanis minden szinten maximális elismerésben van részem. Például 2006-ban, a búcsúztatásomkor egy Oscar-díjat kaptam azzal a felirattal, hogy „A legaranyosabb edzőnek!”