Éliás Klára nem cserélt szívet, csak elköltözött (2., befejező rész)
Éliás Klára az 1964-es, tokiói olimpián a 4×100 méteres síkfutóváltó tagjaként ott volt Such Idával
1981-ben a magyar női kézilabdázás komoly veszteségeket szenvedett el. Köztudott lett, hogy Sterbinszky Amália Dániába költözik, ráadásul a válogatott egyik kapusa, Éliás Klára házassága révén Svájcba került. A ma már nyugdíjas testnevelő tanárnővel Budapesten folytatott beszélgetés 2., befejező része következik.
– Ez a sok gyakorlás nem bizonyult hiábavalónak!
– A számomra nagyon kedves Bogyi bácsi – Török Bódog volt a magyar női kézilabda válogatott kapitánya – behívott a legjobbak közé, de őt az 1978-as, csehszlovákiai vb-t követően visszaléptették. A helyére került Lele Mihály kirakott engem a válogatottból, amit nagyon sajnáltam, hiszen így nem mehettem az 1980-as olimpiára. Nagy elégtételt jelentett, hogy a moszkvai 4. helyet követően Lelét leváltották, az új kapitány, Csík János pedig visszahívott a nemzeti együttesbe.
Török Bódog. Fotó: JochaPress
– Kicsit előreszaladtunk az időben. A TF elvégzése után, 1975-ben a Spartacushoz igazolt.
– Ott 1978-ig az ugyancsak jó szakember, Fleck Ottó volt az edzőnk, majd 1978-ban Szabó Patyit nevezték ki Ottó helyére. Patyi hasonló volt Kovácshoz, rengeteget gyakorolt velem. Egyébként maga Fleck Ottó vitt a Szpariba, ahol minden jóban részem volt. Az viszont nagyon rosszul esett, hogy amint kiderült a Hansmax-szal való eljegyzésem, abban a pillanatban levették rólam a kezüket.
Szabó István. Fotó: JochaPress
– A házasságát is tulajdonképpen a kézilabdázásnak köszönheti.
– Kár lenne tagadni. Ma is kristálytisztán emlékszem: a KEK-ben a jugoszláv Zombor ellen játszottunk itthon. Az IHF ellenőreként érkezett Hansmax és én a banketten elkezdtünk csevegni, ráadásul éppen akkoriban kezdtem el angolul tanulni. Gondoltam, jót tesz majd a gyakori levelezgetés. Ő minden hónapban itt volt, majd egy idő elteltével meghívott egy közös nyaralásra azzal a konkrét céllal, hogy lássuk: tudnék-e én ott élni? Bár voltak megingásaim, végül meggyőzött, így végül Győrben kötöttünk polgári esküvőt. Három hónap múlva mehettem utána, Svájcba.
– Ezzel vége lett a magyarországi pályafutásának. Hány válogatottsággal búcsúzott?
– A szövetségben ötvenkettőt tartanak nyilván, szerintem kb. 72 volt, de lehetséges, hogy a barátságos meccseket is beszámítottam? Sajnos, az amit szerettem volna, szerintem sem jött össze. Én ugyanis azt reméltem, hogy a magyar és a svájci válogatottságaim száma eléri majd a százat. Hát a számításaim szerint 98-nál megálltam.
– Ez azt is jelenti, hogy Mónika megszületését követően még sokáig játszott?
– 1983-tól ismét és rendszeresen a pályán voltam. Negyvenöt éves koromig az ottani élvonalban védtem, ezt utólag én is soknak tartom, de nagyon szerettem játszani. A válogatottban az 1985-ös B-világbajnokságon rendkívül szoros meccseket játszottunk. Akkoriban a férfi és a női kézilabdázás is sokkal erősebb volt Svájcban, mint manapság. Egyébként egészen pontosan éppen az 50. születésnapomon volt az utolsó bajnoki mérkőzésem.
– Csak ezután kezdett tanítani?
– Nem is ment könnyen az elhelyezkedés és nem elsősorban a korom miatt! Mindenhol inkább azokat a tanerőket alkalmazták, akiknek kétszakos képesítésük volt, én viszont csak egyet vittem magammal. Végül csak összejött egy bázeli kinevezés, ahova naponta 20 percnyi villamosozással jutottam el. Mivel a svájci törvények megengedték, így 2015-ben, 63 éves koromban nyugdíjba mehettem.
– Ebből a tanári pályán eltöltött 13 esztendőből milyen emlékeket őriz?
– Szívesen csináltam, hiszen ezt tanultam. A heti három testnevelési órát a gimnázium felső éveiben 2+1-re összevonták, a két óra során a legkülönfélébb sportágakat gyakorolhatták a diákok. Mivel én tíz évig versenyszerűen is teniszeztem – s mindmáig szívesen és gyakran játszom a férjemmel is – ezért a teniszt rám osztották. Így a gimnáziumban végig teniszt oktattam. Megvallom, ma már nem hiányoznak a gyerekek, a tenisz pedig továbbra is helyet kap az életünkben. A rendszeres játék mellett minden év szeptember végén elmegyünk egy kurzusra az ausztriai Kitzbühel melletti Erpfendorfba, ahol a kikapcsolódás és a tenisz játsszák a főszerepet. Tavasszal pedig márciusban egy hetet síterepen töltünk.
– Egész élete a sport vonzásában telt, feltehetően a nyugdíjas éveiben is figyelemmel kíséri a történéseket?
– Nálam jelenleg a tenisz és a sí vannak a fókuszban, az ottani eseményeket egész évben nyomon követem. Mivel Svájcban a kézilabda nem tartozik a kiemelt sportágak közé, így a hazai híreken felül elsősorban az EHF TV-n közvetített meccseket tudom megnézni. A Veszprém, a Szeged és a Győr szinte valamennyi európai kupatalálkozóját láthattam.
– Feltehetően vannak kedvencei is?
– Természetesen. Mást ne mondjak, a bázeli tenisznagyság, Roger Federer nálam a legelső. Nem véletlenül csodálják őt szerte a világban. Elegáns teniszt játszik, rendkívül sportszerű valaki, és ami nekem különösen tetszik, számos gyermekfalut támogat komoly összegekkel, szerte a világban. S nem egyszerűen csak küldi nekik a pénzt, hanem meg is látogatja ezeket a gyermekotthonokat. Ebben bizonyára szerepe van annak is, hogy édesanyja dél-afrikai fehér nő, akit az ott dolgozott vegyész édesapja hozott el Bázelbe.
Mellette az ugyancsak svájci Wawrinkát is kedvelem, de Nadalt is ide sorolhatom. Bizony, ha nézem a férfiakat, utána nem szívesen váltok át a nőkre, mert a különbség igen jelentős a kétféle játék között. A Williams-nővérek – főleg Serena – inkább erőművészek az én szememben…El ne felejtsem megemlíteni Bacsinszky Tímeát, aki számomra különösen szimpatikus és magyarul is lehet vele beszélni! És a hosszabb szünet után visszatért Martina Hingist is ebbe a sorba számítom.
– Leányáról – aki perfekt beszéli a magyart – még nem esett szó.
– Mónika előbb közgazdasági szakközépiskolát végzett, de az nem tetszett neki. Egy évig Angliában élt, tökéletesítette a nyelvtudását. Hamar átpártolt az újságíráshoz, a „Zürcher Oberländer” online szerkesztőségében dolgozott. Közben Winterthurban „Sajtó, média, kommunikáció” szakon szerzett diplomát. Május végén volt a születésnapja; helikopterrel vitte fel a barátja 3000 méter fölé. Ott köszöntötte és – ez volt az igazi meglepetés! – megkérte a kezét…
(jochapress.hu / Jocha Károly)
