Elment Kulcsár Győző, a vívás Paganinije!
Pótolhatatlan veszteség érte a magyar olimpiai mozgalmat és ezen belül a vívók nagy közösségét: szeptember 19-én, szerdán este itt hagyott bennünket Kulcsár Győző, négyszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó, mesteredző, a Nemzet Sportolója. A Magyar Edzők Társasága egyik utolsó interjújával búcsúzik a Nagy Bajnoktól.
Négyszeres párbajtőrvívó olimpiai bajnok Kulcsár Győző, akiről többek között azt írja a krónika, hogy általános mérnöki diplomát szerzett. No, ezzel a besorolással szemben mindjárt beszélgetésünk elején vétót emelt az érdekelt.
– Tévedés, ugyanis én hőerőgépész szakon végeztem – pontosított a humoráról is híres szakember. – Építészmérnök szerettem volna lenni, mivel nagypapától némi műszaki tehetséget is örököltem. A matekot és a fizikát is elég jól tudtam, ám mindez nem volt elég a budapesti felvételi sikeréhez. A miskolci pótfelvételin viszont pechemre felvettek. Kőkemény viszonyok fogadtak, állandóan katalógusokat tartottak, nyolcágyas szobákban laktunk. Kéthetente jutottam haza Budapestre, ahonnan rendszeresen egy éjfélkor induló, fűtetlen vonattal utaztam vissza, mely reggel fél hatkor érkezett meg a miskolci főpályaudvarra. A vizsgákon is embertelen keménység uralkodott. Egyszer például a mezőny kétharmadát évismétlésre ítélték az akkoriban igen fontos „A szocializmus politikai gazdaságtana” című tárgyból…
Az egysíkú, élményszegény időszakban a vívás sem kaphatott különösebb szerepet Kulcsár életében. A budapesti MAFC testvéregyesületébe, a MEAFC-ba be-belátogatott, ahol „vívogattak” egy keveset. Másfél év elteltével azután évet kellett halasztania, miután kiderült, hogy a bejelentett betegsége idején éppen külföldön járt egy versenyen. Ezt nem nézték el neki.
– Nem volt mit tennem, el kellett menni dolgozni – mesélte. – Műszaki rajzoló voltam, a kis fizetésemnek hamar a fenekére vertem. Egy idő után protekcióval sikerült Budapesten folytatni a tanulmányaimat. Időközben a vívásba belelendültem, az edzések, meg az egyre jobb eredmények erősen lekötötték a figyelmemet. Valamikor 1968 táján csak sikerült megszereznem a hőerőgépész diplomámat.
Addig azonban rengeteg minden történt az életében. Már 1962-ben, Buenos Airesben, világbajnokságon is bemutatkozhatott, de egyéniben és csapatban is helyezetlenül végzett.
– Feltétlenül meg kell említenem, hogy a József Attila Gimnáziumban rendszeresen kosárlabdáztam azért, mert a kosarasok a feledhetetlen Szabó „Dzsoni” bácsinál felmentést kaptak a futások alól. Később ezeket a kilométereket is többszörösen behoztam, mivel a hatvanas években, a válogatott keretekben – a Kutas-féle recept alapján – mindenhol rengeteget kellett futni. Ez tulajdonképpen senkinek sem ártott, de a kategorikus alkalmazással máig sem értek teljesen egyet.
A párbajtőr virtuóza, Paganinije megerősítette: a pénz és az utazási lehetőségek akkoriban hatalmas hajtóerőt jelentettek. Az izgalmakat pedig a vámosokkal zajló folyamatos háborúzás jelentette.
– A tokiói olimpiával kezdődően igen jó csapatunk volt, én pedig mindjárt kivettem a részemet az 1964-es csapatarannyal kapcsolatos tennivalókból. A döntőben úgy nyertünk, hogy szegény Nemere Zoli három asszót nyert, én négy győzelmet szereztem, ehhez hozott Gábor Tamás egy asszót, egy pedig kettős vereségre végződött. Természetesen nagyon örülök, hogy 1964 után 1968-ban és 1972-ben is az olimpiai bajnokcsapat tagja lehettem, s még 1976-ban, Montrealból is elhoztunk egy negyedik helyet. Ám az engem is meglep, hogy azóta milyen ritkán és rendszertelenül találkozunk. Mindenki el van foglalva a maga gondjával-bajával, meg azután az idő is múlik…
Kulcsár Győző sosem volt profi, mindig dolgozott valahol. Az egyetem után csaknem tizenöt évet a VEIKI-nél töltött, majd 1979-80-ban a szövetség főtitkára lett. 1986-ig pedig ő volt a válogatott szövetségi kapitánya.
– Gondoltam, ez a főtitkárság jó buli lesz, hiszen a saját közegemben maradhatok. Mit ne mondjak, jól befürödtem, hiszen én lettem az ütközőpont a versenyzők és a felső sportvezetők között. Egyébként is rájöttem, hogy az ilyesfajta „könyökvédős” munkahely nem az én esetem. A kapitánykodás sokkal inkább tetszett, a szófiai VB kivételével jól is mentek a dolgok, de az 1984-es olimpiai bojkott tönkretette az addig elvégzett munkát.
A négyszeres olimpiai bajnok több okból is szeretett volna külföldön dolgozni, de mindig azt a választ kapta, hogy „Kulcsár elvtárs, magára itthon szükség van!” Végre 1986-ban az akkori első ember, Deák Gábor zöld utat adott neki.
– A nagy sötétségbe ugrottam fejest, amikor a Milánó és Torinó között fekvő Vercellibe szóló ajánlatot elfogadtam! A nyelvtudás hiánya is szorongatott, és attól sem lelkesedtem, amikor közölték velem: „Kulcsár úr, itt az elsődleges szempont az, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Ha netán van eredmény is, az nem baj, de ezért semmi extrát ne várjon!” Azután menet közben kiderült seregnyi dolog, ami pozitívum volt a mi hazai vívósportbeli viszonyainkkal szemben. Olaszországban legalább 250-300 szakosztály működik, ahol a nagy számok törvénye alapján mindig a felszínre kerül egy-egy nemzetközi szintű tehetség. A rengeteg gyerekversenyen a résztvevők sokat megtanulnak autodidakta módon is. Ami pedig fantasztikusan motiválja a gyerekeket: mindenhol kupák sokaságát osztják ki…
Az 1986-2001 közötti időszakban a vercelli vívópalánták nyilván jól érezték magukat, hiszen a mester szerződését folyamatosan meghosszabbították. A ráadás-eredmények is szép számban jöttek az évek során. Olimpiai bajnokok — Maurizio Randazzo, Paolo Milanoli, Sandro Cuomo – mellett még világ- és Európa-bajnoki címek, olimpiai és junior-világbajnoki érmek igazolják az elvégzett munka színvonalas voltát.
– Tévedés ne essék, Olaszországban sem a csatornából folyik a pénz, az ottani viszonyok között a szövetségnek is megvannak a maga anyagi gondjai. Egyre kevesebb a bevétel, ezzel együtt is ég és föld az olasz és a magyar vívósport szervezettsége, anyagi ellátottsága közötti különbség. Ha volt a válogatottban tanítványom, fizettek érte, amiért foglalkoztam vele az edzőtáborokban. Ami pedig az edzőtáborozások miatt történő távolléteimet illeti, a szövetség ezekért az időszakokért kártalanította a klubomat!
Hát ilyesfajta nagyvonalú ügyintézéstől aligha kell tartania a közeljövőben Kulcsár Győzőnek, aki az adott körülmények között teljesen természetesnek tartja, hogy a vívómesterek közül, aki csak teheti, külföldre menekül.
– Pedig az egész vívósportban az egyes számú figura az edző. Ha ő nincs, nincsenek tanítványok, s akkor nem kell sem kapitány, sem szövetség. Márpedig a magyar vívómesterek igen képzettek, a TF-ről kikerülve jobbak bárkinél a világon. Minimálbérért viszont nem lehet helyhez kötni őket. Egy vívómesternek legalább annyi védettséget kellene élveznie, mint egy tanárnak, azaz minket is közalkalmazottá kellene átminősíteni. E nélkül még remény sincs a magyar vívósport érdemi megmentésére.
Kulcsár állítja: a vívásban mindent játékosan, könnyedén, de egyben komolyan kell csinálni. Jelenleg azonban ettől távol vagyunk, s jókora lemaradásban van a magyar vívósport.
— Ma sokkal inkább a tűzoltás a jellemző tevékenység, a kreativitás egyáltalán nem általános. Szomorú vagyok, de tény: ha minden marad a régiben, úgy a magyar vívósportnak rövid úton vége lesz.
Kulcsár észleli a dolgokat, elmondja a véleményét, de nem fog a kútba ugrani. Rendkívül fontosnak tartja, hogy minél többször összejöjjön az a társaság, amelynek tagjai sok-sok éve együtt ultiznak. Az idő múlását jelzi, hogy mind korábban kezdődik az utolsó buli, miközben a termelői csopaki olaszrizlingnek rendre a végére érnek. Jól érzi magát Rákospalotán, ahol tizenegy éve lakik. Az viszont bosszantja, hogy leánya olaszországi házassága után ugyanúgy rohangálhat oda-vissza, mint annak idején, amikor ő dolgozott Vercelliben.
– Bár egyelőre valóban jól érzem magamat, de azért rendszerető és előrelátó ember lévén, érintőleg már foglalkoztat az öregedés gondolata is. Még idejében szeretném elintézni, hogy ha egyszer odáig jutok, valamiféle emberszerű öregek házába vagy hasonlóba bevonulhassak. Ha ezt elrendezem, akkor nyugodtabban dolgozhatok és ultizhatok majd…
Hogy mindezt mennyire gondolja komolyan, azt csak ő tudja. Ami viszont tény, állandóan töri a fejét az újításokon, a magyar vívósport fellendítése érdekében.
– Az én ötletemből és kezdeményezésemre indult be néhány éve az „Olimpici” nevet viselő rendszer a legfiatalabbak részére. Kezdéskor volt vagy 60-70 gyerek, mára már ötszáz is van, bár némi megtorpanás is érzékelhető. Ami nagyon fontos: rengeteg vidéki szakosztályban igen komolyan veszik ezt a dolgot, ami reményt keltő a jövőt illetően.
Hetvenhatodik évében járt, amikor Rióban újabb tanítványát vezette olimpiai bajnoki diadalra, Szász Emese személyében.
Szász Emese és Kulcsár Győző
– Emesével 2001 óta foglalkozom és az első világkupa győzelmeitől kezdve erősen hittem abban, hogy képes lehet nagy világversenyen is az élen végezni. Olykor elbizonytalanodtam, de legbelül végig bíztam várakozásaim beteljesülésében. Ami pedig konkrétan az olimpiai döntőt illeti, nem volt „tuti” a győzelem, végig rezgett a léc. Szerencsére Emese az asszó utolsó részében tudott annyit változtatni, ami elég volt a hátrányos állás megfordításához. Kapcsolatunk azóta is élő, ő most már nyugodtan versenyezhet, mert a legnagyobb célt sikerült megvalósítania.
Kulcsár Győző, nyugodj békében!
(Jocha Károly)
