Emlékezés Varga Jánosra

Az évfordulók azért vannak, hogy emlékeztessék az embereket. Hogy eszünkbe juttassák a legnagyobb világversenyek nagy sikereire a kedves Olvasókat. Persze vannak hálátlan kötelezettségek is. Ilyen apropó például az, amikor valakinek az elvesztésére emlékezünk.

Varga János feleségével és unokájával (fotó: jochapress.hu)

Régi igazság – egyszer valahol, sportversenyen láttam is kiakasztva a molinót, amelyre ez volt kiírva: „Akinek nincs múltja, jövője sincsen!” A múlt mögött elsősorban azokat a példásan élt, világversenyeken számos sikert aratott sportemberekre gondolunk, akik sajnos már nincsenek közöttünk.

   Amikor valakivel kapcsolatosan 1, 5, 10 vagy éppen 25 éves évfordulókhoz érkezünk, akkor nagyon érdekes dolgok is felszínre kerülhetnek. Az a legfontosabb, hogy azok az olimpiai-, világ- és  Európa-bajnokok, vagy helyezettek, akik emberi és sportemberi erényeik alapján valóban kiemelést érdemelnek, azok meg is kapják azt, azokat megismerhessék a fiatalabb nemzedékek is.  

   A ma éppen egy esztendeje eltávozott Varga János ilyen, minden szint feletti példakép lehet.  Hosszú újságírói pályafutásom egyik nagy ajándékának tarthatom a Varga Jánossal és családjával már a hatvanas évek óta megvolt és folyamatosan ápolt kapcsolatomat. A hatvanas években többször láttam személyesen is birkózni őt. Megalkuvást nem ismerő harcmodorával addig gyúrta-gyötörte ellenfeleit, akik végül legtöbbször feladták a kilátástalan mérkőzéseket.

   Végül Abony hős fia, a város történetéknek második díszpolgára úgy vonult vissza, hogy csak elvétve vesztett meccset, miközben 1972-ben, Münchenben hamis ítélettel elrabolták tőle a második olimpiai aranyérmét. Az ekkor 33 éves, 57 kilóban versenyző, kötöttfogású Varga János a levezetés majd a visszavonulás mellett döntött. 1974-ben Abonyban hatalmas közönség előtt köszönt el a szőnyegek világától úgy, hogy továbbra is a sportág közelében maradt. Előbb sikeres edzőként, majd később nemzetközi versenybíróként szolgálta a magyar birkózást. Köztiszteletben álló egyénisége a nyugdíjazás után is méltán reprezentálta a sportágat, hiszen ő nem egyszerűen „csak” olimpiai-, világ- és Európa-bajnok volt egy személyben, hanem egy olyan végtelenül természetes, közvetlen valaki, akit mindenki szeretett, mindenki elfogadott.  

   Varga János, Jancsi, Ramszesz már egy éve nincs közöttünk. Nekünk, az utókorban pedig kötelességünk az ő és a hozzá hasonló, kiváló sportemberek emlékének megőrzése-ápolása. Jómagam – aki nagyon sok alkalommal írtam róla itt-ott a magyar sajtóban, de még az újvidéki Magyar Szóban is – ebben az „örökség megtartásban” vele és a hozzá hasonló, kiemelkedő magyar sportemberekkel kapcsolatosan egyaránt kötelességemnek érzem az emlékeztetést.

   Ezért is íródtak-e sorok a szomorú évfordulóra időzítve abban a biztos tudatban, hogy az ilyen sportemberek, mint Varga János, valóban megérdemlik az emlékük ápolását-megőrzését. Azt, hogy a Nemzet Sportolójának példás életútja ne menjen feledésbe.

(jochapress / Jocha Károly)