Emlékezzünk a tíz éve meghalt Veres Győzőre!

Az idő nagy úr, annak múlásával – sajnos – együtt jár a feledékenység, annak erősödése is. Tíz évvel egy haláleset után azonban még illik visszatekinteni. megemlékezni a magyar sportélet legnagyobbjaira is. Főleg akkor, ha az illető nem feltétlenül a saját akaratából ment a világ másik végébe, Ausztráliába, még 1974-ben.

Veres Győző, 1966-ban Berlinben. Fotó: Jochapress archív

Veres Győzőt lehet dicsérni is, meg elmarasztalni is, hibátlan ember ugyanis nincsen. Az viszont tény, hogy a magyar súlyemelésben úttörő voltával és világraszóló sikereivel, eredményeivel a sportág legnagyobbjai közé emelkedett.

Veres Győző 2011. február elsején ment el örökre. Kemény, szókimondó egyéniségét, kivételes képességeit ma is sokan emlegetik – elsősorban persze a súlyemelők táborában. A jochapress.hu az évforduló alkalmából megismétli az az interjút, amelyet Veres Győző röviddel a halála előtt, egy 63 perces telefonbeszélgetés során adott.

———————–

Hány és hány ezer tonnát mozgatott meg annak idején Veres Győző, ez a kivételesen nagy súlyemelő egyéniség? Ezt már ő maga sem tudná megmondani, de még összeszámolni sem. Ez a vasakaratú ember – aki a magyar súlyemelés első olimpiai érmét szerezte, még 1960-ban, Rómában, s aki oly sok örömet okozott hajdan a sportkedvelők tömegeinek – ma már egészen más világban él. Az ötödik kontinensen, Melbourne egyik elővárosában, Heathmontban, feleségével, Terikével telnek napjai.

Sajnos, 2006-ban

Ausztráliában jártamkor emberi irigység miatt nem látogathattam meg,

így maradt a telefon. Szerencsémre én is láthattam kivételes alakításait a súlyemelő versenyek dobogóin, közöttük az 1962-es, Budapesten megrendezett világbajnokságon is, amelyre a Kisstadionban került sor. Az ismételt operációkon átesett egykori kiválóság – kár lenne tagadni – nincs a legjobb passzban. Ennek ellenére is kellemesen el lehetett vele beszélgetni – bizony sok érdekes és megszívlelendő dolgot is szóbahozott.

– Az egykori Bihar megyében születtem, falunk Nagyváradhoz volt a legközelebb. Gyakran megtettük gyalog az utat oda és vissza is Váradra, amely azután sajnos, elkerült Magyarországról. Ennél sokkal nagyobb baj volt számunkra, hogy a hentesként dolgozott édesapámat a Rákosi-rendszer kezdetétől többször is bebörtönözték csak azért, mert a saját kis földjén megtermelte az állatok takarmányát és igyekezett a boltját a maga nevelte állatok húsával fenntartani. Soha nem panaszkodott, nem mondott el nekünk semmit, viszont 1950-ben egyszer csak meghalt.

Egészséges emberek nem szoktak életük teljében csak úgy meghalni…

– Ezután nyilván sokkal rosszabb lett a család anyagi helyzete.

– Ne is mondja! Amikor ez a tragédia bekövetkezett, én már a debreceni református kollégium tanulója voltam, persze hogy azonnal haza kellett mennem. Fiatal fiúként két-három évig próbáltam a gazdaságot felesben művelve, azt egyensúlyban tartani. 1954-ben azután végleg visszamentem Debrecenbe.

– Ekkoriban kezdett el súlyt is emelni? A könyvek több edzőjét is említik.

– Nekem soha senki nem volt az edzőm! No, egy embert elfogadok, őt szívesen meg is említem. Székely Lászlónak hívták, már akkor idős, hetvenéves ember volt, aki mellém állt és szeretettel egyengette az utamat. Aki bárki mást emleget, az valótlant állít! A modern súlyemelést én alapoztam meg Magyarországon, azokban az években, amikor én előtérbe kerültem, mindenki az én edzésterveim alapján készült. Utánam vagy tíz évig még volt komoly súlyemelés Magyarországon – sajnos, ma már jóformán semmit nem tudok a hazai viszonyokról. A hatvanas években olyan jó eredményeket értünk el, amelyeket tiszta eszközökkel nehéz lett volna felülmúlni. Mit lehetett tenni? A legjobbkor jöttek a drogok, amelyek azután forradalmasították a súlyemelést is.

– Mondana erről valamivel többet?

– Bevallom, ha annak idején lettek volna a későbbi „csodaszerek”, alighanem én is beveszem azokat. Egyébként nevetséges, hogy éppen azok a bolgárok lettek a sportág első számú nagyhatalma, ahol korábban semmilyen érdemi eredmény nem született. A később világhírnévre szert tett edzőjük, Ivan Abadzsiev versenyzőként egy Eb-könnyűsúlyú harmadik helyet tudott felmutatni. Néhány év alatt pedig – egyébként tehetséges emberekkel – korábban elképzelhetetlen csodákat tudott véghez vinni.

– Maradjunk inkább a klasszikus időknél, konkrétabban az Ön sikereinél.

– Ameddig 1960-ban megszereztem a sportág első ötkarikás érmét, sok mindenen kellett keresztülmennem. Támogatás nem volt. Mindig azt hajtogatták, előbb legyen eredmény, azután majd lesz támogatás is. Megtörtént, hogy az utolsó kabátomat is eladtam azért, hogy rendesen tudjak enni.

– Róma után viszont már ez az érv megdőlt.    

– Lett is mindjárt tucatnyi gazdája az eredményeimnek. Én meg továbbra is harcban álltam a főnökökkel, amiben sajnos a többi súlyemelő nem volt partner. Ők csak azt nézték, honnan jön a pénz? Ha az MTS-ből (ez volt az akkori sporthatóság), akkor az MTS-sel nem szabad ujjat húzni. Mindenki semleges akart maradni,

Egyedül Nemessányi Árpád állt ki mellettem egyértelműen

– Amíg jöttek az eredmények, úgy tűnt, Ön a győztes.

– Amikor 1962-ben, összetettben világ- és Európa-bajnok lettem, sok mindent elintéztem. Az akkori tatabányai vezérigazgató, dr. Gál István révén hónapokig dőzsöltünk az edzőtáborban. Az 1963-as, stockholmi világbajnokságon eljutottunk a csúcsra: én újra világbajnok lettem, válogatottunk pedig a szovjetek mögött a második helyen végzett a pontversenyben.

– Tokióban viszont megszakadt a győzelmi sorozata.

– Abban az évben meghalt az édesanyám, ez nagyon megviselt. Ennek ellenére sem tudtam elképzelni, hogy veszíthetek. A 187,5 kilót kétszer is fej fölé vittem, de nem tudtam megtartani a „le” jelzésig. A szovjet Rudolf Pljukfelder kevesebbel nyert, mint az én világcsúcsom, s még Tóth Géza is megelőzött. Ezzel el is kezdődött a kálváriám. Az MTS-ben erre vártak, hogy végre letörhessék a szarvaimat. Igaz, nagyon kellett volna nekik az aranyérem, de az elmaradásának is sokan örültek.

– Kétségtelen, ezzel túljutott pályája csúcspontján.

– 1966-ban, Berlinben összetettben még második tudtam lenni, két évvel később viszont már meg kellett elégednem az olimpiai negyedik hellyel. Egyre inkább magamra maradtam, a sajtó sem a helyén kezelte a sportágunkat. E megállapítás alól egyedül csak

Boskovics Jenő, Puskás Ferenc és Buzánszky Jenő között. Fotó: jochapress

az MTI munkatársa jelentette a kivételt,  aki valóban úgy írt a súlyemelésről, mint egy komoly sportágról. Szomorúan értesültem haláláról, s továbbra is nagy szeretettel gondolok rá.

– Már korábban is edzősködött, az 1970-ben volt visszavonulását követően azután minden idejét a tanítványaira fordította.

– Meg a folyamatos csatározásokra, egyoldalú vitákra, amelyek során sokszor szókimondó, olykor pedig kimondottan goromba voltam. Dolgozott bennem az ellenszenv a hatalomban lévőkkel szemben, akik egyfolytában csak parancsolgatni akartak. A végén én veszítettem: az a Magyarország nem az én országom, nem az én világom volt. Ma is törvényszerűnek érzem, hogy onnan el kellett jönnöm.

– Amire az alkalmat a törökországi kiküldetés adta.

– Kaptam egy lehetőséget, hogy külföldre szerződjek, majd annak lejártával 1974 végén inkább Ausztráliát választottam, ahol azután másféle csalódások értek. Itt ugyanúgy nem volt helyem, mint otthon. Itt senkit nem érdekelt semmi, csak a pénzcsinálás, s az, hogy ebbe az utcába minél több embert betereljenek. Én naivan azt hittem, itt majd a teljesítmény számít. Hát nem véletlenül hívják a sportot szórakoztató iparnak.

– Szóval hamar fel kellett adja a súlyemeléssel kapcsolatos álmait?

– Néhány hónap elég volt, hogy tisztán lássak. Mivel meg kellett élnem a családommal, váltanom kellett. Egy magyar embertől megtanultam, miként kell előkészíteni az autókat eladásra. Látták, három ember helyett is tudok húzni, maradhattam és dolgozhattam heti 70-80 órákat. Így azután szép lassan megnyomorodtam, s nyolc éve nyugdíjba kényszerültem. Azóta leginkább a betegségeimmel kell foglalkoznom.

A Norvégiában élő Veres Csaba. Fotó: jochapress

– A két fiára csak büszke lehet, nem?

– Győző és Csaba tanult emberek lettek, mindketten a mai napig klubszinten emelgetnek, s úgy is néznek ki, mint az igazi súlyemelők. Előbbi Szingapúrban, a másik pedig Norvégiában dolgozik. Mivel már negyven fölöttiek, kevés a reményem arra, hogy unokákkal örvendeztetnek meg.

– Ön pedig leginkább otthon ül és nézi a televíziót.

– A csípőprotézis műtétem nem sikerült, erre rábeszéltek, operáltassam meg a gerincemet is. Azóta is kutya-rosszul vagyok, az orvosok pedig mindent a súlyemeléssel akarnak magyarázni. Így itt kínlódok, s persze azért még érdekelnek a világ dolgai. A CNN vagy a Fox TV adásait figyelem, majd elgondolkodom a hallottakról. Maradjunk annyiban: a politikusokról nincs jó véleményem, bármely országban is ügyködjenek.

– Arról már letett, hogy egyszer még ellátogasson Magyarországra?

– Alighanem igen. Van még Debrecenben egy 86 éves nővérem, néha telefonálgatunk egymásnak, a feleségem gyakran beszél a rokonaival. Már nagyon régen itt sem járok magyarok közé, de ettől én még magyar embernek tartom magamat. Elsősorban Ady Endre és József Attila sokat mondó versei kötnek le, meg a magyar történelem. Pontosan tudom a magyarság hibáit, de azt hangsúlyoznám: Magyarország az elmúlt ötszáz évben nem tett olyasmit, amiért a szomszédos országoknak gyűlölniük kellene minket.

(jochapress / Jocha Károly)