Eperjes Károly a karját törte, de a Flóri-focit ki nem hagyná!

Színházi és filmes alakításai révén határon innen és túl közismert művész Eperjes Károly. A köztudottan mélyen Isten-hívő Kossuth- és Jászai-díjas színművésszel, családapával a hit szerepéről, a hit és a sport kapcsolatáról és a sporthoz való affinitásáról beszélgettünk.

(Fotó: nso / Micheller Szilvia)

– Fogalmazza meg, kérem, mit jelen önnek a hit!
– Hittel mindent jobb csinálni, mint hit nélkül. A sportot, a színészetet, az újságírást vagy bármi mást. A kérdés az, hogy az ember miben és főleg kiben hisz. A hit birtokában könnyebben felismeri az ember, hogy a képességeket igenis az Istentől kapja. Ha ezt felismeri, akkor jól jár, mert a hit segítségével a képességeit jobban fejlesztheti. Megint más kérdés, hogy ez meddig elég a mai világban. Az a meggyőződésem, hogy amint a Bibliában írva van, a hit által minden lehetséges. Hit nélkül viszont… Amikor az ember megpróbál a hite szerint dönteni, gyakran úgy tűnik, hogy az adott pillanatban elbukik, de a döntésnek később megjön a hozadéka. Amikor olyan lehetőség adódik, amiről előre sejthető, hogy minimális társadalmi haszna sem lesz, legyen bármennyire is nehéz, le kell róla mondani. Ezt számos alkalommal sikerült megtennem – hála Istennek.

A futball megmaradt szerelemnek, a színművészet a hivatása

– Az is ehhez hasonló helyzet volt, amikor fiatalon lemondott arról, hogy profi labdarúgó legyen? 
– Az én diákéveimben a fiúk jelentős része válogatott focista szeretett volna lenni, akkora vonzerőt jelentettek az akkori legjobb labdarúgók. A Videoton tartalékcsapatáig jutottam el, egyszer pedig egy előkészületi meccsen betett az első csapatba az őszinte, tiszta és nagyon jó szakember, a szép emlékű Kovács Feri bácsi, de kiderült, azon a szinten nem tudok tartósan megfelelni.

A tartalékok mesterétől, Németh Lajos bácsitól megkérdezte tanárember édesapám, elvigyen-e másik klubba? A válasz az volt, hogy a világért se! – Annyira jó? – kérdezte édesapám. – Nem, de annyira szeretik – jött a válasz.

Való igaz, az öltözőben én vittem a szót, a többiek már akkor színészként emlegettek. Ha vesztettünk, akkor is nekem kellett javítanom a hangulatot – ezt olykor egészen büntetésig sikerült fokoznom…

– Lemondott a futballkarrierről, s hamarosan megnyílt ön előtt egy másik lehetőség, 1976-ban felvették a Színművészeti Főiskolára. 
– Másfél év katonaság után kezdtem meg a főiskolát és ott mindjárt focicsapatot szerveztem, mozgattam a sportéletet. Komlós Bandi bácsi bevitt a színészek válogatottjába, később átvettem tőle a vezetését, én pedig Nemcsák Karcsinak adtam tovább a csapatot, az ő utódja pedig Puskás Péter lett.

– Köztudott, hogy mindmáig szenvedélyes ferencvárosi drukker. Mint általában, apai örökségként? 
– Gyerekkori barátaim a Fertő tónál, Hegykőn mind Dózsa-drukkerek voltak. A faluban nekünk lett másodikként tévénk, így gyakran harmincan-negyvenen is összegyűltek a falu reakciós tagjai a nagyszobában, olykor még az asztal alá is jutott egy-két gyerek.

Édesapám meghallotta, hogy én is a liláknak szorítok, a félidőben kihívott a konyhába. Közölte: A pap nagybátyád, a nagyapád és én is, mindannyian Fradi-drukkerek vagyunk. Becsületes, keresztény, magyar gyerek a Fradinak drukkol. A második félidőben már és is »Hajrá, Fradi!«-t zengtem.

Később, amikor a Fradi Petőházán edzőtáborozott, apám jutalomból elvitt egy ottani előkészületi mérkőzésükre. Más alkalommal egy éles meccsre Budapestre is ellátogattunk. Ott láttam először Albertet és a másik, későbbi kedvencemet, Orosz Pált, aki be is került a gombfoci csapatomba.

– Máig kötődik a Fradihoz? 
– Maximálisan. A minap is voltam edzésen az öregfiúknál. Nagyon jólesett, szellemileg, fizikailag és lelkileg egyaránt. Még akkor is, ha a vasárnap délelőtti „Flóri focin” másfél hónapja egy labda úgy eltalálta a bal alkaromat, hogy meg kellett műteni.

– S úgy általában milyennek látja a magyar labdarúgás helyzetét? 
– Már Bernd Storck is nagyot lépett előre, de Marco Rossi kinevezése igazán szenzációs húzás volt. Az akadémiák is egyre színvonalasabban működnek, látványos fejlődés tanúi lehetünk. Mélyen egyetértek Orbán Viktor véleményével, akkor beszélhetünk majd a következő lépésről, ha lesz három-négy, nemzetközi szinten is erős klubcsapatunk. Bizonyított tény immár, hogy magyar játékosokkal is komoly előrelépést lehet produkálni. Jó példa erre a Kecskemét, ahol az intelligens edző, Szabó István „fejjátéka” meglátszik a csapatán is. Ugyancsak szimpatikus a Paks szisztémája is. És nagyon sokat várok a fociról jól gondolkodó ifjabb Kuznyecovtól is Diósgyőrben.

Balczó András, a hősök hőse

– A többi sportágat mennyire követi? Magyarország az olimpiatörténet meghatározó nemzete. 
– Fantasztikus dolog, hogy ott vagyunk az első tíz-tizenöt nemzet között. A hagyományosan sikeres magyar sportágakat kiemelten figyelem. Így a vizes sportágakat, a kajak-kenut, az úszást, a vízilabdát, de az öttusát, a vívást és a birkózást is követem. S mindig akad olyasvalaki, mint annak idején Hammerl László a sportlövészetben. Azt látom, hogy korábbi évtizedekben az iskolai testnevelés leginkább az atlétikával volt egyenlő, ma viszont a profi sportágak is jobban tudnak meríteni a fiatalok közül. Szerintem az atlétikai alapképzést mindenképpen erősíteni kell. Jó példa erre Szoboszlai apuka, aki ismert szintre vitte fel a fia fizikai alapállapotát. Például golflabdával a kezében játszatta, hogy ne a kezével akarjon bizonyos testhelyzeteket megoldani.

– Van kedvence a magyar sportéletben? 
– Számomra egyértelmű a választás: Balczó András, akit emberként és sportemberként is nagyon nagyra tartok. Ő a talentumait a Kósa-film után is nagyon jól kamatoztatta az országjáró előadásaival. Ez a tevékenysége talán még fontosabb, mintha később vezetőként az öttusában töltött volna be komoly szerepet.

A Küldetés című film hatalmas lökés volt az életemben. Mint főiskolást arra inspirált, hogy nagyon komolyan vegyem a képességeimet.

Két kiváló sportembert még okvetlenül meg kell említenem: Papp Lászlót és Albert Flóriánt. És akkor még nem beszéltünk a hölgyekről, Egerszegi Krisztinától, Egérkétől Nagy Tímeáig, s persze a Nemzet Sportolóiról sem feledkezhetünk meg. Nekem extra élményt jelentett az is, hogy az Aranycsapat tagjaival rendszeresen találkozhattam a színházi előadások apropóján. A 6:3 című film főszereplőjeként még akkor is bejáratos voltam közéjük, amikor Öcsi bácsit már csak a társak támogatása tartotta még egy ideig közöttünk. Kemény időszak volt, potyogtak a könnyeim…

– Éppen a déli harangszót halljuk a máriaremetei kegytemplomnál. Milyen gondolatra indítja a hely szelleme?
– A Jóisten nagyon nagy jókedvében lehetett, amikor a sportot és a művészeteket megteremtette. Azért pedig, hogy én egész életemben a sportban és a művészetben tevékenykedhettem, csak áldani tudom az Istent. Ennél többet nem is kaphattam volna!

(magyarnemzet.hu /Jocha Károly)