Most éppen itthon a világjáró kajakedző

Almási Nándor, a világjáró kajakedző két utazása között, Hárshegyi úti lakásában fogadott. Miután az erkélyen néhány, mély levegőt vettünk, elkezdődhetett a hosszú és kiadós beszélgetés, amely először az időrendi sorrendet követte. (fotók: jochapress.hu)

– Vecsésen születtem 1952-ben, ott is jártam általános iskolába – sorolta az alapadatokat a házigazda. – Későbbi életem során jól jártam azzal, hogy dédnagyanyánk nem tudott magyarul. Ő németül beszélt, mi magyarul válaszolgattunk neki. Így tanultam meg németül. A kőbányai I. László Gimnáziumban pedig olasz szakon végeztem, így máris elég jól beszéltem plusz két nyelvet. Igaz, az olasz már egy kicsit „beporosodott”, mert nincs elég alkalmam arra, hogy gyakoroljam.

 – És az első lépések a sportban miként alakultak?

– Szerettem kihasználni valamennyi, adódó lehetőséget. Hétvégeken pedig általában elkértük az iskolaigazgatótól a tornaterem kulcsát, hogy a szereket is kóstolgathassuk. A korlát mellett a gyűrűre is felkapaszkodtunk, mindig bohóckodtunk… Azután váratlanul jött egy komoly baleset, még 1960-ban, amelynek következtében a jobb lábamat térd alatt amputálni kellett. A magas fűben későn vettem észre a kaszálógépet, ráadásul nem is jó irányban próbáltam meg előle elugrani. Így azután a felépülésemet követően olyan sportágat kerestem, amelyet felsőtesttel és egy lábbal is eredményesen tudok gyakorolni.

 – Ismerve az Ön pályafutását, ez a „rátalálás” Csepelen jött össze.

– Így történt, 13 éves voltam, amikor Csepelen elkezdhettem kajakozni. Hogy miért éppen kajak? Hát az történt, hogy a fodrásznál olvasgattam a Népsportot, s benne egy írást Parti Jánosról. Ez adta meg a konkrét lökést, ekkor határoztam el, hogy Csepel felé veszem az irányt.  Bár több edzőm is volt időszakosan – Péhl József, Kulcsár János, Mészáros István -, de az első mesterem, Vass István végig a közelemben maradt. Az ő hozzáállása, az embersége mély nyomokat hagyott bennem. Nem csak az edzéseken, a civil életben is mindig megszívlelendő tanácsokat tudott adni. Egészen a válogatottságig elkísért engem – sajnos, már ő sincs az élők sorában.

 – Mikor érezte először, hogy ez a kajakozás több lehet egyszerű passziónál?

– Amikor az ifjúsági bajnokságban, Rukkel Lacival párban bronzérmesek lettünk. Igazán nagy eredményeim a későbbi években sem voltak, amelyek elmaradása okaként a hiányzó lábamat okoltam. Talán kicsit későn, a visszavonulásomat megelőzően két esztendővel jöttem rá, hogy jobb lett volna egy komplett protézist csináltatnom a hajóba, mert akkor tudtam volna két lábbal támasztani. A lapátról az erőt ugyanis a lábtámaszon keresztül adja át az ember. Én pedig mindig csak egy lábbal támasztottam, ami kétszeres terhelést jelentett és mégsem pótolta a kéttámaszos lehetőséget. A protézis elkészültét követően Rukkellel nyertünk is párosban magyar bajnokságot 1980-ban, K-2 10 ezer méteren úgy, hogy a Szabó Istyuékat is magunk mögé tudtuk utasítani.

 – A balesetét követő években hogyan viszonyultak Önhöz a sporttársai?

– Semmiféle megkülönböztetésben nem volt részem, nagyon nem is lehetett volna, hiszen protézissel ugyanúgy sportoltam, mint a többiek. Éveken keresztül jéghokiztam, úsztam és még szörföztem is, és mindent megpróbáltam ugyanúgy csinálni, mint a többiek. Ha valamit mondhatok, inkább támogattak, de hátráltatni senki nem akart.

 – És amikor végleg visszavonult?

– Imádtam a sportot, a lapát leadásának ideje 1985-ben érkezett el. Már korábban megszereztem a TF-en az edzői minősítést, bár az edzőségre annak idején egyáltalán nem gondoltam. Elsődlegesen a mezőgazdaságban szerettem volna dolgozni, mert imádtam kinn lenni a földeken.

 – Ez az álom tovaröppent, az élet mást hozott.

– Vili bácsi – Koléder Vilmos – agitált, kezdjek el kicsikkel foglalkozni, mert nekem olyan jó a stílusom, az Építőkben ez biztosan tetszene a gyerekeknek. Belevágtam – a fiam, Almási Péter lett az első tanítványom – de természetesen egyidejűleg elkezdtem az iskolákban toborozni a gyerekeket. Huszonhat kezdővel foglalkoztam egészen 1987-ig, amikor megkeresett az osztrák szövetség, amelynek több vezetőjét is megismertem a korábbi években volt cserekapcsolat révén. Miután az OTSH-ban az utolsó napon megkaptam a szükséges aláírásokat, kimentem és nyolc emberrel elkezdtem dolgozni: a kuchelaui öbölben, Bécstől északra, Klosterneuburg térségében, meg az öreg Duna lezárt szakaszán edzettünk. Az addigi legjobbjuk, a Hartl-Bachmaier kajak kettes 1976-ban bronzérmes lett a montreali olimpián, de ők már leállófélben voltak. A vadvízi kajakozóktól áthoztam Uschi Profantert, aki jó természetű és határtalanul terhelhető lány volt. Ő 1992-ben, Barcelonában 5. lett K-1 ötszázon.

 – Profanter edzéseit végül távoktatással végezte, mivel hat hónappal Barcelona előtt Dél-Afrikába repült.

– Egy pretoriai egyetemi tanárnak – aki lelkesen kajakozott is – segítettem egy budapesti egyetemi kapcsolat kiépítésében, ő pedig öt hétre meghívott hozzájuk. Elvitt több klubba, többek edzéseit segítgettem. Ekkor derült ki, hogy Dél-Afrika indulhat Barcelonában, ráadásul akkor még nem voltak kvalifikációk. Megbíztak a válogatott felkészítésével, amelynek tagjai az olimpián nagy veréseket szerezve, sok tapasztalattal lettek gazdagabbak. Lelkesedésük nem hagyott alább, így meghosszabbították a szerződésemet 2000-ig. Ruth Nortje már Atlantára is kvalifikálta magát, Sydneyben pedig 7. lett K-1 500 méteren. A férfiaknál Alan van Coller K-1 1000 méteren a 8. helyen zárt. Dél-Afrikában egyébként az ultramaratoni kajakversenyek a népszerűek, vadvízi folyókon ereszkednek le, három nap alatt 150-180 kilométert megtéve.

 – 2000-ben újabb váltás következett be: Nagy-Britannia válogatottja mellé szerződtették vezetőedzőnek.

– Négy pályázó közül mellettem döntöttek. Ott dolgozott akkor Kemecsey Imre is, aki az ifikkel foglalkozott, én pedig technikailag nagyon sokat tanultam tőle. Akkoriban ömlött be a sportba a lottópénz, ami óriási lendületet adott, kitűnő háttérbázist biztosítottak. Londonban volt a központja a 30-35 klubbal rendelkező kajakozásnak. 2004-re Ian Wayne úgy feljavult, hogy K-1-ben bronzérmes tudott lenni. Az én munkám is jelentősen benne volt Tim Brabant 2008-ban, Pekingben megszerzett arany- és bronzérmében.

 – Athén után egyébként ismét Dél-Afrika felé vette az irányt.

– Már nem éreztem magamat jól a londoni időjárásban, az állandó felhő, köd és eső kikészített. Dél-Afrikában ha lefekszel este, tudod, hogy reggel napsütésre ébredsz. Erre én különösen érzékeny vagyok – szerencsére visszahívtak. Kicsit visszaesett a sportág általános helyzete, de megint találtam néhány vadvízi kajakost, akiket sikerült átcsábítani síkvízre. Ott egyébként a válogatottak szinte nulla támogatást kaptak. Ezért aki tehette, a lazább hónapokban elment Londonba dolgozni, hogy megkeresse a versenyidőszak teljesítéséhez elengedhetetlen pénzt. Pekingben két délafrikai egység jutott döntőbe:  Jennifer Hodson egyesben 8. lett, míg a Hodson-Joys-Eraj-Nikkire négyes hetedikként végzett.

 – Több mint két évtizednyi kalandozást követően 2008-ban hazajött és az MTK-ban vállalt munkát.

– Nagyon jó anyag jött ott össze, Tóth, Kulifai, Paumann, Schenk, Kugler és Pintér alkotta a gerincet, akik fiatalok és igen lelkesek voltak. 2009-ben a szegedi Világ Kupát egy hajóhossznyi előnnyel nyerték, mégsem ezt az egységet indították az Eb-n, hanem azt, amelyiket az ügyeletes „mágus”, Sári Nándi állított össze – a dobogós helyezés elmaradt… Jóval később, de még a vb előtt szóltak, hogy lesz szétlövés. Az én teljesen „leeresztett” srácaim kikaptak a „Sári-csapattól”, amely a vb-n sem alkotott maradandót. Ezzel az én munkámat teljesen tönkretették, az MTK pedig 2010-ben nem újított velem szerződést. Az pedig csak a hab a tortán, hogy a későbbi londoni ezüstérmes kajak négyes három tagjával két évig dolgoztam, de egyetlen fillér jutalmat sem kaptam.

 – Hogyan került megint külföldre?

– Otthon ültem Szentendrén két hónapig és bámultam magamból kifelé. Ebbe a légüres térbe léptek be az osztrákok és így megint Bécsben találtam magamat. 2011-ben a szegedi vb-n a Tóth-Kulifai páros világbajnok lett – talán ebben valami része volt az én korábbi munkámnak is. Egyidejűleg az osztrák női páros (Yvonne Schuing-Victoria Schwarz) is világbajnokságot nyert. Közben a délafrikai Bridgit Hartley Bécsben és Budapesten is végig velem volt, már két évre kapott Magyarországra vízumot. Ő ragaszkodott hozzám, így végig követett oda, ahol éppen dolgoztam. Ennek a közös munkának az eredménye volt Dél-Afrika első olimpiai érme a kajak szakágban:  Londonban, 2012-ben K-1 500 méteren bronzérmet akasztottak a nyakába. A 2011-es világbajnok osztrák kettős pedig ugyanott nagyon gyenge rajtot követően az 5. helyen ért célba.

 – 2012 után maradt Ausztriában?

– Igen, annak ellenére is, hogy a világbajnok páros „szétugrott”. Én pedig Linzben folytattam, oda került át ugyanis a kajak válogatott központja. 2015-ben közöltem az osztrák elnökkel, hogy vagy visszahelyezik a központot Bécsbe, vagy hazamegyek. Reméltem, hogy így elmehetek, de teljesítették a kérésemet. Maradnom kellett 2016-ig. Rióba egyetlenként kvalifikálta magát az a paralimpiai kajakos, aki végül 2. lett. Annál is inkább hazajöttem, mert Lucz Dóri akkor már két éve velem készült.

 – 2017-ben jó éve volt, hiszen tanítványa megnyerte a felnőtt Eb-n a 200 métert és benne ült a négyesben győztes hajóban is.

– A világbajnokságon viszont meg kellett elégednie kétszázon a 8. hellyel. Az Eb-győztes négyesből pedig kitették és „fiatalítás” címén beültették a 37 éves Fazekas Krisztinát…

 – Tanítványának egy nála még fiatalabb riválissal is meg kell küzdenie. Mi a véleménye a 21 éves Takács Tamaráról? (fotó: Szalmás Péter)

– Nem vitás, nagyon ügyes lány a Tamara, aki Fábiánné Kati nénivel kőkeményen készül. Tényleg nagyon jól megy alatta a hajó, ezt el kell ismerni. Kárász Anna és Vad Ninetta még komoly rivális lehet, de a toronymagasan legjobb az a Kozák Danuta. Ő abszolút profi, amit csinál, az egyedülálló.

 – Hogyan látja a sport jelenlegi helyzetét?

– Szerintem túl sok pénz ömlött be és ezzel egyidejűleg megnőtt a legkülönfélébb csábítások veszélye is. Ami pedig mind gyakoribb problémát jelent, az edző-versenyző kapcsolatok rendszere. Egyre inkább fordulni látszik a szereposztás és mind több helyen a versenyzők kezébe kerül az irányítás.

 – Önnek milyen tervei vannak a jövőt illetően?

– Én csak addig szeretném ezt csinálni, amíg jók a visszajelzések. Amíg azt látom, hogy az én versenyzőim valóban motiváltak, hogy feltétlen nélkül győzni akarnak.

(MET / jochapress)