Erőss Zsolt adta meg a kezdő sebességet a hegymászáshoz

Csutka István színművész, táncművész, kommunikációs szakember, előadó, tréner és nem utolsósorban hosszú távú túrázó, aki bejárta az egész világot, és rengeteg érdekes történetet mesélt nekünk.

Honnan ered a túrázás iránti szeretete?

Édesapámtól. Gyerekkoromban ő olvasott nekem, ám nem meséket, hanem inkább vadászírók elbeszéléseit, kalandregényeit, például Széchenyi Zsigmond írásait – mondta az 55. életévét szeptember 18-án betöltő Csutka István. – Ezeknek a történeteknek köszönhető a kalandvágyam, a vonzalmam a hegymászás iránt. Régen édesapám összecsomagolt bennünket a nővéremmel, és elvitt túrázni.

A kezdetek kezdetén egyik gyerekkori álma megvalósításában Erőss Zsolt segített.

Kétezernyolcban egy televíziós csatornánál dolgoztam, Erőss Zsolttal készítettem interjút, majd beszélgettünk, és szóba került, hogy ő már volt a Kilimandzsárón. Mondtam neki, hogy ez gyerekkori álmom, irigylem is miatta. Azt mondta, most megy megint, és még van egy szabad hely. Poénból megjegyeztem, hadd menjek vele, mire azt felelte, hogy holnap be kell fizetni a repülőjegyet, és kérdezte, mi lesz a munkámmal. Ezek után felmondtam, megvettem a jegyet, és elmentem velük. A Kilimandzsáró előtt nem tettem nagy kirándulásokat, de táncművészként jó kondim volt, sőt országúti kerékpárosversenyeken vettem részt, szóval az erőnlétem rendben volt. Elkapott ugyan a magashegyi betegség, ám volt ott egy teherhordó fiú, aki gyorsan rájött, mi a probléma, lényegében neki köszönhettem, hogy teljesítettem az expedíciót. A sráccal összebarátkoztam, és elhatároztam, mivel segített gyerekkori álmom megvalósításában, mindenképpen viszonzom neki. A világ egyik legszegényebb országában élt egy nyomornegyedben, segítettem neki a tanulásban és céljai elérésében – ma már két gyermek édesapja, és egy saját szafari- és hegymászóirodája van.

Aztán egy álom más irányba terelte az életét.

Kétezernyolc nyarán elhunyt az édesapám, négy évvel később vele álmodtam, és azt mondta, hogy vár rám a Világvége-oszlopnál. Másnap reggel azonnal beírtam ezt a keresőbe, és nagyon meglepődtem: kiadott egy képet, tényleg létezik ilyen hely. Később kiderült, hogy ez az El Camino zarándokút vége. Ez kellő lökést adott, és elhatároztam, elgyalogolok oda. A színháznak köszönhetően addigra bejártam a világot, ám nem ismertem a csodálatos természeti helyeket, kizárólag a reptereket, színházakat és a hoteleket látogattam. Azóta a túrázásaim alkalmával egy nap alatt többet látok, mint anno bármelyik többhetes út során. Változásra volt szükségem. Otthagytam a színházat, majd elkezdtem országúti bringázni és futni, remekül éreztem magam. A Kilimandzsáró és az El Camino után rájöttem, hogy ez az én utam, a természet és az ott átélt szabadság.

Ezek után a munkáját hogyan tudta összeegyeztetni a túrázással?

Tudatos volt, hogy olyan munkám legyen, amelyet bárhonnan el tudok végezni, mindegy, hogy Korzikán, Kolumbiában vagy Kanadában vagyok. Egy alkalommal kint voltam Korzikán a GR20-túrán, és kintről a Lurdy-házban lévő hallgatóságnak kellett előadást tartanom. A völgyben nem nagyon volt térerő, ám amikor átjöttünk a csúcson, láttam, hogy lent valaki telefonál. Megnyugodtam, hogy nem lesz gond az internetkapcsolattal. Leértünk, mire a srác mondta, hogy nincs térerő, neki műholdas telefonja van – majd mutatott a csúcsra, hogy onnan viszont lehet telefonálni. Ha ezt tudtam volna, nem megyek le, így mehettem újra felfelé… Akkor nem volt vicces, hogy a hőségben vissza kellett mászni a hegy tetejére, ám ma már nevetek rajta.

(A teljes írás a csupasport.hu oldalain olvasható)