Eurosport: „Az újságírók nem lovak, hogy kockacukorral jutalmazzák őket!”

Szabó Gábor / Eurosport
A múlt heti Rekortán podcastünkben – mely nem meglepő módon atlétikáról szól – már elmeséltem, hogy a Gyulai Memorial szervezőbizottsága a megnövekedett hazai és nemzetközi érdeklődésre való hivatkozással visszautasította a versenyre szóló akkreditációs kérelmemet. Azért írok egyes szám első személyben, mert az Eurosport és az Atlétika.tv teljes stábja ezt az egy kérelmet nyújtotta be mindössze.

Ugyan lassan három évtizede közvetítek atlétikát az Eurosporton, ez a történet azonban nem rólam szól.

Ha rólam szólna, akkor biztosan nem írnám meg, akkor bőven beérném azzal a pár mondattal, amit annak a bizonyos podcastnak az elején elmondtam.

Ami miatt azt gondolom, írni kell erről az egészről az az, hogy itt korántsem valamiféle pitiáner személyes bosszúról, egyedi esetről volna szó, vagy legalábbis nem csak arról. Az elmúlt 13 évben mindennapossá vált, hogy sportklubok elnökei, sajtósai, versenyszervezők afféle jutalomfalatként tekintenek egy-egy interjúlehetőségre, akkreditációra, amivel megjutalmazzák azokat, akikkel jó viszonyt ápolnak. Értsd: megjutalmazzák azokat, akikkel egy politikai oldalon állnak.

Ez azonban nem így működik. Még egy kizárólag piaci alapon működő szervezet/rendezvény esetében sem feltétlen, de ott még az ember esetleg tudna legyinteni, hogy mindenkinek joga van úgy tönkremenni, ahogyan csak akar. Ilyet – mármint piaci alapon működő sportegyesületet vagy rendezvényt – ma Magyarországon azonban alig találni. Ha találni egyáltalán.

Elég belepillantani pár perc erejéig a Gyulai Memorial versenyeibe, megnézni, kik „vásároltak” a pályaszéli hirdetésekből, milyen szervezetek vannak rajta a szponzorfalon, és máris tisztán látszik: a versenyt, mint ahogyan a hozzá hasonlókat ma Magyarországon valójában az adófizetők finanszírozzák. A piaci alapú szponzoráció megszűnt – vagy tán ki sem alakult sohasem. A sportrendezvények, sportklubok üzemeltetői nem érdekeltek abban, hogy jól végezzék a munkájukat, hogy normális sajtókapcsolatokat tartsanak fenn például, mivel a bevételeik nagysága ezektől a tevékenységektől teljesen független.

Csak a Gyulai Memorialra sok százmillió adóforint megy el évente, a versenysportra pedig több milliárd. Ez az irdatlan mennyiségű pénz sokakat a végletekig elkényelmesített, mivel megszakadniuk azért a pénzért egyáltalán nem kellett: csupán meg kellett győzniük egy minisztériumot vagy más költségvetési szervet, amelyik vagy utalt, vagy leszólt egy baráti cégnek – melynek a bevételei javarészt valamiféle közbeszerzésből származnak –, hogy szálljanak be ők is a buliba. Esetleg mindkettő. Innentől fogva pedig sokan – klubigazgatók, versenyszervezők – úgy viselkednek, mintha ez a pénz már legalábbis a sajátjuk lenne.

Pedig valójában közpénzek ezek még mind, talán még kósalajosi értelemben véve is.

Mégis, ez a pénz az alapja annak a fajta hatalmaskodásnak, mely oda vezet, hogy néhányan úgy hiszik, joguk van eldönteni, ki az, akit odaengedhetnek egy rendezvényre, versenyre, és ki az, akit nem. És persze azt engedik oda, aki majd jót ír, aki eddig is jót írt, aki majd kedveset kérdez. Aki mondjuk nem kellemetlenkedik.

Persze nem vagyok vak, ebben az országban élek már 52 éve, tudom, hogy mekkora kultusza van az ingyenjegynek. Tudom azt is, hogy akadtak kollegák, akik sokat tettek azért, hogy a rendezvény vagy versenyszervezők ingyenélőkként tekintsenek rájuk. És igen, én is úgy gondolom, hogy az az újságíró igényeljen akkreditációt, aki dolgozni megy, aki pedig szórakozni, az vegyen jegyet. Bármiről legyen is szó, koncertről, Európa-liga-döntőről vagy akármi másról. Azt azonban látni kell, hogy itt két külön történetről volna szó:

Az egyik az ingyenélésről szól, a másik pedig a megtorlásról.

Tudtam volna én is jegyet venni, nem kellett volna feltétlen megnéznem a versenyt az M4 Sporton, mint ahogyan azt a szervezők a visszautasító levelükben szívélyesen figyelmembe ajánlották, ám ha jegyet veszek, aligha tudtam volna dolgozni. Nem tudtam volna beszélni a versenyzőkkel, nem tudtam volna tölteni a laptopomat, amennyiben szükséges, és a többi.

És nem utolsósorban: fizetnem kellett volna azért, hogy dolgozhassak. Ilyen is fordult már elő sokaknak az életében, az enyémben is, még olyan is előfordult, hogy örömmel tettem, de ott, ahol ennyire nyilvánvalóan érződik a megtorlás szaga, ott az ilyesmi fel sem merülhet.

(eurosport / Szabó Gábor)

Bár a fent leírtakkal bizonyos pontokon nem érthetek egyet, a mondanivaló lényegével viszont igen. Megteszem ezt annak ellenére is, hogy Szabó Gábor egy alkalommal elég durván megvádolt olyasmivel, amit nem is követtem el. Itt ugyanis – függetlenül a jogos megbántottságomtól – a felvetések megalapozottságához nem fér kétség. Jó példám is van ezek alátámasztására.

Szintén korábban történt meg, hogy szerettem volna a Ferencváros elnökével, Kubatov Gáborral egy interjút készíteni, ami korábban már más, élvonalbeli klubok elnökeivel sikerült. Az FTC sajtóosztálya viszont – aláírás nélkül! – kb. azzal utasított el, hogy „ismerve és elismerve munkásságát, nem kívánunk Önnel együtt dolgozni, mert egy évekkel korábban megjelent írásában nem a Ferencváros érdekeit képviselte”. Amikor pedig rákérdezni merészeltem, hogy ki követte el ezt az „objektív” indoklást, netán Volly György – még válaszra sem méltattak.

A Szabó Gábor által leírtak érdemi részével majdnem teljesen egyetértek. Azzal viszont nem, hogy az akkreditációkat osztogatók „megjutalmazzák azokat, akikkel egy politikai oldalon állnak.” Nos, esetemben ez a kitétel nem áll fenn, hiszen rólam köztudott, hogy – a tisztességes, megalapozott kritika lehetőségét fenntartva, örökös pártonkívüliként – magamat „enyhén jobboldali állampolgárként” definiálnám, ami évtizedek óta köztudott rólam. Márpedig a fenti idézet nyilvánvalóan azt sugallja, hogy az ellenzéki újságírókat éri ez a fajta megkülönböztetés. Esetem is igazolja, hogy a kegyek (akkreditációk, interjú lehetőségek, stb.) osztogatása nem feltétlenül a politikai hovatartozás alapján történik. 

A lényeg a lényeg: az újságírókat ne azért szeressék, mert agyba-főbe dicsérik például a Ferencvárost, hanem azért, mert korrekt módon írnak a közérdeklődésre számot tartó eseményekről, sportemberekről. Ez a mai magyar gyakorlatban egyáltalán nem könnyű feladat, mivel az „urambátyám” kapcsolatok letagadhatatlanul jelen vannak. Mint ahogy jelen voltak az említett 13 év előtti nyolc év során is.

(jochapress.hu / Jocha Károly)